Egy irritáló jelenség: Novak Đoković, a „szerb felsőbbrendűség” táplálója (aki Monte Carlóban adózik)
Bevallom: nem szeretem a teniszt. Egyrészt azért, mert egy teniszmecss időtartama gyakran három-négy, sőt öt-hat óra is lehet. Időveszteségnek tartom végigkövetni két indokolatlanul agyonfizetett, izzadt alak többórás rohangálását és nyögdécselését. Másrészt a külsőségek, a közönség, a kísérő jelenségek – mindez a sznobizmus és az ízléstelenség csúcsát jelenti számomra.
Eközben nem vonom kétségbe, hogy egyik-másik teniszező jobban és precízebben püföli a gombócszerű labdát és fürgébben, ügyesebben mozog a pályán, mint a többiek. Megértem (bár nehezen), hogy szép számban akadnak, akik rajongnak az „elit” sportágért.
Beismerem, hogy a teniszt, amely sokáig hidegen hagyott, már-már utálni kezdtem miután Novak Đoković halmozni kezdte sikereit. A Đoković körüli eufória kitörését követően mazochista módon megnéztem néhány meccsét, tiszta szívből szurkolva az ellenfelének, bárki is állt a háló másik oldalán.
Nem vitatom, hogy ő a világ legjobb teniszezője (bár könnyen lehet, hogy a világelsőségét Nadal sérülésének és a mindent megnyert Federer ambícióhiányának köszönheti). Félreértés ne essék: fáj a májam rá, hogy pont egy szerb vezeti a legsikeresebb teniszezők listáját. Pontosabban: ez teljesen közömbös lenne számomra, ha a szerbek normális módon ünnepelnék a legjobb sportolójukat és ha maga Đoković viselkedésével nem váltana ki a tömegekből primitív indulatokat, vagyis nem táplálná a szerbekről, mint „mennyei népről” szóló tévhitet.
Mint tudjuk, a sport már régóta a politika egyik hatásos eszköze, fegyvere, sőt már-már válfaja. Ez talán Đoković esetén látszik legjobban.
A szerbekkel együtt élő többi népnek sohasem jó, amikor a szerbekben bármilyen oknál fogva fellángol a túlzott nemzeti büszkeség. Márpedig nekik ehhez egy Đoković-féle szikra is elég. Olyankor mindig főlényeskedőbbek, sőt, agresszívebbek vagy minumum kellemetlenebbek tudnak lenni a nemszerb környezetükkel szemben. Mint már említettem, sztárteniszezőjük magatartásával és nyilatkozataival méginkább fűti bennük az említett indulatokat.
A meccsek során számtalanszor láthattuk, ahogy a sikeres labdamenet végén veri a mellét, s az ellenfelet sértő, becsmérlő, rémronda diadalittas grimaszokat vág. A sajtótájékoztatókon rendre dicséri önmagát, pl. olyanokat mond, hogy „önmagamat is megleptem kiváló játékommal”, „fantasztikusan játszottam” stb. A szerb mentalitás szerint a szerénység nem számít erénynek, minél nagyobb valakinek a pofája, annál jobban imponál. Đoković esetében ráadásul még az is elmondható, hogy a túlfűtött önbizalmának és nagyképűségének úgyszólvan van némi alapja. Ugyanakkor Nadal vagy Federer, akik egyébként szintén nem valami agytrösztök, győzelmeik után mindig mérsékelt, korrekt és kulturált módon viselkednek. Đoković egyszerűen képtelen méltóságteljesen kezelni a sikereit. Ez viszont a szerbeknek nagyon tetszik. Azonosulnak vele. „Ha Đoković nyer, a szerbek megalázzák az egész világot” – mintha ez lenne az önkívületben levő arcokra írva.
Ugyanakkor képtelenek megérteni miért szurkolnak mindenhol a világon Đoković ellen. Egyedül Kína képez némi kivételt. Ott a szurkolók egy része Đokovićot éltette a Federer elleni meccs alatt.
Az egészben az a nevetséges, hogy a szerbek büszkesége valójában egy álpatrióta. Ha annyira szeretné Szerbiát, a gazdaságilag legatyásodott hazájában élne és itt fizetné az adót. De nem: Monte Carlóban telepedett le, mert ott kedvezőbb az adórendszer. A hazafi imázsát úgy erősítette, hogy az egyik szerb kolostornak adományozott pénzt, ahelyett, hogy az itteni szegény honfitársait segítette volna. Tudta, hogy a kolostor pénzelése nagyobb publicitással jár, mint „holmi csórók” támogatása.
Persze „jótékonykodik” ő a nagyvilágban is, de csak ha az a hírnév növelésével jár. Londonban nemrég kapott egy elismerést, mert más sportolókkal együtt állítólag hajléktalanokat segített világszerte. Nem derült ki, hogy a vagyonából mennyit választott ki erre a célra. Egy átlagszerbben elvileg felmerülhetne a kérdés: vajón Szerbiában nincs elég hajléktalan és éhes ember, aki támogatásra szorul, s akiken a multimilliomos Đoković simán segíthetne? Nyilván van, de az ő megsegítésük esetén Vilmos herceg aligha szervezett volna fényűző lakomát Londonban.
Đoković álpatriotizmusáról tanúskodik a következő eset is. Állami támogatásból (tehát a szerbiai adófizető polgárok, így a délvidéki magyarok zsebéből is) 2009-ben Belgrádban először tartották meg a Serbia Open nevű tornát. Tavaly maga Đoković is részt vett rajta. A tornát a Tisztítsuk meg Szerbiát elnevezésű „környezetvédelmi” akció alapjából (tehát megint csak állami pénzekből) finanszírozták. Egyébként az akciót a korrupcióval vádolt Oliver Dulić demokrata párti tisztségviselő és akkori környezetvédelmi miniszter kezdeményezte. Most, hogy a Demokrata Párt már nincs hatalmon, a torna pénzelése és megtartása elmaradt. A Đoković család korábban jelezte, hogy a torna nem érdekli, ha az állam nem finanszírozza. (Amúgy Srđan Đoković, Novak apja, a Demokrata Párt tagja.). Nem vitás, hogy Novak Đoković, mellényzsebből kifizethetné a Serbia Open költségeit, de nyilvánvaló, hogy önző és pénzéhes személyről van szó.
Még a szerbek egy része is rájött, hogy a szóban forgó teniszező nem egy hazafi, ami különböző internetes fórumokon is olvasható.
Mégis legtöbb átlagszerb továbbra is isteníti Novak Đokovićot. Miután az élet többi területén a szerbség nemigen tud kimagasló eredményeket felmutatni, Đoković marad a „szerb felsőbbrendűség” megtestesítője és táplálója.
F. L.
