Pokoli járat a sinyón

Egyszer fordult elő, hogy Baszatka karanténváros első embere nem tudott kijutni se helikopter, se tank segítségével. Pedig sürgős lett volna neki. A meglevő járművek jelentős részét az emberei épp használták, ugyanis gyakran utaztak a Sápadt Nándor nevű városba, ahol rendszerint karosszékeket vásároltak maguknak. Baszatkában mindössze egy tank és két helikopter rostokolt, de ezek nem voltak üzemképes állapotban. Nem maradt más hátra, minthogy  Rémkövér igénybe vegyen egy már-már elfelejtett járgányt, melyet nemes egyszerűséggel sínbusznak neveztek. 

A „sinó” vagy a „sinyó” becenévre hallgató piszkosfehér, szinte már drapp színű, százhúsz éves döcögő skatulya segítségével kis folyosón keresztül, szűk sínsávon bárki kijuthatott a városból. A végcél, illetve az egyetlen állomás a Sintér nevű város volt, ahová általában piaci kofák igyekeztek, hogy az ottani (szintén) primitív lakosokkal cserekereskedelmet bonyolítsanak le. A Rémkövér remélte, hogy ott találja Sintér város tejfölösszájú polgármesterét, aki majd rendelkezésére bocsátja fényűző helikopterét. Igen, csakhogy Sintérig el is kellett jutni. A sinyón. 

A kofák délben már nagy számban gyülekeztek az egy szál kocsiból álló járgány előtt. Negyvenöt fok volt árnyékban. Rémkövér persze nem mert volna közéjük menni, anélkül, hogy álcázná magát. Csakhogy ekkora testtel és ilyen különleges formájú arccal ez nem tűnt épp egyszerű feladatnak. Hatalmas, fókaszerű levesmártogató bajszával aligha tudta volna magát nőnek álcázni. Báthory Kata ezúttal is segítségére sietett. A ravasz asszonyság speciális masszázskrém segítségével úgymond összezsugorította hősünket (már amennyire lehetett), majd három fogdmeg zsákba gyömöszölte, éspedig úgy, hogy csak a bajsza látszott ki. E jókora pamacsot sárgára festették, mely a zsákból kikandikálva jól megtermett, egészséges seprűre hasonlított. A fogdmegek óriási erőfeszítések árán kicipelték a zsákot az állomásra, s felrakták a sinóra. Ott némi gumicukorral lefizettek három kofát, akiknek azt mondták, hogy egy nagyon érzékeny csodaseprűről van szó, mellyel kesztyűs kézzel kell bánni, mert ellenkező esetben a seprű elveszti a fejét és nagy galibát csap. Rosszabb esetben veszélybe sodorja az összes utas életét. A kofák orrára kötötték, hogy a Sintérben óvatosan tegyék ki a seprűvel tömött zsákot, és nyugodtan hagyják ott a sín mellett, a tulajdonos majd érte megy. A kofák teletömték gumicukorral a pofájukat és fogatlan szájukból valami „igenhez” hasonlító hangot köptek ki.

A jármű elindult. Döcögve, pöfékelve, tébécésen hörögve gurult az egyetlen lehetséges cél irányában. Az üzemanyagba egy tuberkulózisos beteg vérét keverték, a még keservesebb összhatás érdekében. A kofák és egyéb utasok részben ültek (egymás ölében), részben pedig egymáshoz szorulva-tapadva-ragadva álltak. A toalettig lehetetlen volt eljutni, úgyhogy, akinek kellett, ott helyben… És most tessék figyelni: a masiniszta fülkéjéből elindult a kalauz! Ellenőrizni a jegyeket! Hogy hogyan tört magának utat a tömegen? Nos, kísértet formáját öltötte. Teljesen úgy nézett ki, mint egy tipikus kalauz. Véres szemek, csapzott haj, rossz lehelet, zsíros-maszatos egyenruha, ferdére tolt sipka, májfoltos arcbőr, rossz modor stb. Viszont képes volt átfolyni, átsiklani, átkígyózni a tömegen látható, de anyagtalanított testével. Néhány jegy nélkül közlekedő utast nemes egyszerűséggel leköpött. Az egyik kofa fejbe kólintotta egy gyúródeszkával, de a kísértetnek ez meg sem kottyant. 

Ez azonban egy igencsak spéci kísértet volt. Amikor alányúltak, beleborzongott a gyönyörűségtől. Aki ilyet művelt vele nem más, mint Szamócza Andriska megrögzött pederaszta értelmiségi. Öt lapnak volt ilyen-olyan szerkesztője vagy igazgatója, s karmesteri pálcája alatt mind az öt vígan tönkrement, érthetőbben: elment a picsába. Az volt a szent küldetése, hogy minden, amihez hozzányúl, azon nyomban sorvadjon el. Harminchárom könyvet adott ki, de egyetlen példány sem talált vevőre. Mindet elosztotta a haverjainak meg az árva gyermekeknek. Ja, meg miközben vérfertőzést követett el az ötéves lányával, részleteket olvasott fel neki a műveiből. Hogy hogyan csinált ez a buzi gyereket? Egyszerű a magyarázat: felesége annyira férfias, hogy akár kannak is tekinthető, szülei is férfi nevet adtak neki: Czetkin Mihály. No, szóval, Andriskának gusztusa támadt Mihály nevű feleségére, s ebből a frigyből szaporodott tovább az emberiség. Andriska most a sinyón utazott haza Mihály nevű nejéhez és Sörkorcsolya nevű megrontott kislányához. Baszatkán azért járt, hogy fellépjen a gyermekszínházban, s ott két felvonás között megbuzeráltassa magát Kukorica Jánossal és közben megrontson néhány virgonc kölyköt. A nehéz munka után óriási élvezetet érzett a büdös sinyón utazva. Annál inkább, mert útitársa Szlovák Libája tót származású, csaknem hermafrodita lény volt, aki mindig díszagyarba öltözött, miközben szüntelen nyomta a hipervadliberális sódert. 

Szamócza Andriskának málé volt a szája és mindig csurgott a nyála, míg Szlovák Libája arc- és testbőre kifekélyesedett, lévén, hogy egyszerre négy nemi kórságban szenvedett. Andriskának azonban pont így tetszett, hiszen ők ketten mindig is desszert, büdös sajt voltak egymásnak. És akadt még egy közös vonásuk: mindketten biztosan tudták, hogy Sintér a világ közepe. Miután kiváló tulajdonságaiknak köszönhetően magas társadalmi rangnak örvendtek, éltek is ezzel, éspedig úgy, hogy Sintért először szellemi köztársasággá, majd állammá nyilvánították, ahol Balta János-Józsi és Kanász Adolf népképviselőkkel együtt igyekeztek hatalmat fitogtatni.

– Cupp! – kent le Andriska egy puszit Libájának, miközben zöld nyála patakokban folyt a fekélyekre. Libája a gyönyörűségtől Andriska arcába tüsszentett, miután  jellegzetes szag lett úrrá a sínbuszon, mely egycsapásra elnyomta a pöcegödör összes gőzölgő szagárnyalatát. Két kofa okádni kezdett, a többiek ökrődtek. Még a szellemkalauz is úgy érezte, hogy ott helyben kibújik az anyagtalanságából. Ezt követően Libája két siklót húzott ki szoknyája alól és szeretettel nyújtotta át Andriskának.

– Nesze, itt egy szép ajándék feleségednek és barátnőmnek, Mihálynak. Baszatka külvárosában szedtem őket és a szerelmi fészkembe helyeztem.

Erre a kofák is követték példáját, s előszedték a mutogatni valójukat. Volt ott minden: szárnyasok, zöldségek, tiszta és szennyes ruhák, testrészek, játékmozdonyok, paprikajancsik, vásárfia, Isten fia ólomba öntve, krumplicukor inzulinnal, mákteafőző, findzsa és feredzsa, Mein Kampf, Tőke és Talmud…

– Új lappal indulok, új lapot indítok – mondta Szamócza Andriska.

– No?

– Úgy érzem, itt az ideje, hogy nekünk köcsögöknek szócsövünk legyen. A hippervadliberalizmus egyik alappillére a buziparádék szervezése és reklámozása. Minél egzibicionistább módon csináljuk, annál többen figyelnek fel ránk és undorodnak meg tőlünk. Közben persze hangsúlyozzuk, hogy mindezzel még véletlenül sem sodorjuk veszélybe a nemzet érdekét. Példákat hozunk fel, hogy ez meg ez a nemzeti hősünk is meleg volt. És hogy az Isten egy szóval sem említette, hogy megveti az azonos neműeket, hiszen a homokosok sokkal homogénebbek, s mint ilyenek könnyebben veszik be a dogmát. Ha az egyik elhisz valamit, a másikra ragasztja, a másik pedig a harmadikra… Az AIDS-fertőzés pedig tovább fokozza az egybeolvasztás esélyét. A súlyosan fertőzöttek karanténon belüli mikró karanténba kénytelenek préselődni, majd a fertőzöttek számának lassú, de szembeötlő növekedésével a mikró karantén egyre csak bővül, hogy egy szép napon makrokozmosszá váljon. Ezeket a nemes gondolatokat fogom kidomborítani a Reformista Vadliba nevű lapomban…

– Ujujjj, tisztára lúdbőrös lettem! Rám számíthatsz, tudod…- mondta Szlovák Libája, majd újabb sikamlós angolnát húzott ki a nemi szervéből, s leplezetlen örömmel átadta azt Szamócza Andriskának. Eközben a zsákba bugyolált seprűnek álcázott Rémkövér gyönyörűségében majd kiugrott a pólyájából.

– Ezek az én embereim! – röfögte el magát.

– Milyen seprű ez?! – kurjantott fel egy félember férfi kofa.

– Jé, tényleg, nézd csak, milyen sűrű seprű, evvel akár egy hóembert is el tudnék takarítani – mondta egy tejcsarnok asszony.

– Gyerekek, ez mozog…- szólalt meg egy rekedt alkoholista női hang.

– Húha, ezt valakinek meg kellene lovagolni, húha fiacskám, még ilyet, hu… – huhogott egy gülü szemű lény.

– Tényleg meg kéne lovagolni – bökte ki félhangosan az egyik szájhős.

– Máris jövök – ujjongott a kofának felcsapott Szmrdics Szuzanna, a Játékos Pandúr nevű gyermekpamflett kurvára molett szerkesztője. A „bajszos zsák” egyre  hátrált, Szuzanna viszont rettentően elszántnak látszott, mindenáron meg akarta lovagolni a seprűnek képzelt valamit. Átvillant az agyán, milyen büszke lesz őrá, a repülő asszonyra, férje Szmrdics Charley szociológus-történész, akinek kedvenc hobbija a történelem elferdítése és meghamisítása volt. Immáron huszonhárom falszifikátummal büszkélkedhetett. Nos, tehát Szuzanna nyomult előre, a zsák pedig hátrált. Közben a sínbusz elhagyta Alsóhetest, hirtelen felgyorsult és befutott Sintérbe. Mindenki nyomult a kijárat felé, megfeledkezve a beszélő-repülő seprűről. Ez mentette meg Rémkövért egy végzetes meglovagolástól. Később nagy megkönnyebbüléssel újságolta el Kanász Adolf taknyos-nyálas kis óvodás polgármesternek, milyen hajszálon múlott, hogy nem fizetett rá a hippervadliberális fiatalok iránt kirobbanó lelkesedéséért. Aztán sétáltak egy jót a döglött kárászokat, kecsegéket és keszégmarcikat kiokádó folyó partján. 

R. Z.