Pásztor István: az 1848/49-es magyar forradalom intoleráns és hegemónista volt a szerbekkel szemben!
Pásztor István, a VMSZ és a Tartományi Képviselőház elnöke két hete, május 14-én tartott ünnepi beszédet a karlócai szerb nemzetgyűlés évfordulójának alkalmából megtartott díszülésen, ahol üdvözölte annak forradalmi eszméit, amelyek alapot adtak a mai Vajdaság kereteinek.
– Őszinte kell hogy legyek, habár tudjuk, ha erről az időszakról beszélünk, a nemzeti öntudat és a magyar nemzeti öntudat ébredésének időszakáról, elhallgatják a nemzeti, így a magyar nemzeti mozgalom legösszetettebb, legdrámaibb összetevőjét, ez pedig a tolerancia hiánya és hegemóniára való törekvés más népek iránt.
Ilyen értelemben a magyar forradalmi hatalom hegemónista viszonyt táplált más nemzetek iránt, a szerbek iránt is az akkori Magyarország területén – mondta Pásztor István.
Ezen a ponton érdemes jobban megvizsgálni a Pásztor által elmondottak hátterét és történelmünk erre vonatkozó időszakát. Ugyanis a karlócai nemzetgyűlésről, mint egy fajta jogalap megteremtéséről és a magyarságot is vádoló következményről beszélni nem csak, hogy olcsó politikai megfelelési kényszer egy magyar kisebbségi politikustól, de a nemzetárulás fogalmát is kimerítő tett.
Az ami Karlócán történt 165 éve, nem az autonómiatörekvések politikai casus belije volt a Délvidéken, hanem az a fordulópont, amikor a szerbség véglegesen szembefordult az őket befogadó és kiváltságokban részesítő magyarsággal.
Mint az a történelemkönyvekből köztudott, a szerbség az 1840-es években mint a határőrvidéken, mint pedig a kereskedelmi gócpontokban kiváltságokkal rendelkezett.
Az 1848-as, kezdeti magyarbarát hangok elhalkulása után a szerém-karlócai szerb hitközség által május 14-ére összehívott gyűlés volt az a történelmi pillanat, amelyben a szerbek a több fronton harcoló magyarságra rontottak és amely pillanattól fogva a két nép kapcsolatában olyan mély törés keletkezett, hogy azóta sem harcoltak többé azonos oldalon.
A szerb felkelők közösen támadtak rá a védtelen magyar falvakra és városokra az osztrák hadsereg helyi csapataival és a bánsági német ezredekkel, valamint a román, horvát regulárisok egységeivel. A harcoló csapatok számát jelentősen növelték a szerb önkéntesek és szabadcsapatok is. Sokszor, mint például a bánsági német ezredek esetében a német lakosság egy része viszont a magyarokat támogatta, mivel a nem reguláris szerb felkelők iszonyú etnikai tisztogatásokat műveltek nemcsak magyar, hanem német, román és horvát falvakban is.
Pásztor az ünnepi beszédében ezekről az eseményekről mélyen hallgatott. Egy magyar nemzetiségű, magyar párt elnöke, aki a magyar szavazatoknak köszönheti karrierjét egy árva szóval nem említi a magyarok ellen elkövetett szörnyűségeket? Nem említi a délvidéki Császár Péter ’48-as szabadságharcos honvéd visszaemlékezéseit, aki a szenttamási vérengzésekre így emlékezik: „Egész tanyabeli magyar lakosokat, csecsemővel együtt mind legyilkolták, s fejeiket levágták, s azokat a kocsi lőcseikre felfűzve, duda szó mellett Szenttamásra behajtottak”. Legalább 1300 magyar életet követeltek itt a szerb martalócok.
Szenttamás, Bácsföldvár és környéke talán a legismertebb ikonjai a magyarellenes kilengéseknek. A fejekből épített piramisok vagy a karóra tűzött fejek mutatták azt, hogy hogyan változott Bácsszenttamás Srbobránná, vagyis szerbvédelmezővé (más fordításban: Rácerőd) és, hogy hogyan változott később a Délvidék is Vajdasággá.
A magyar visszaemlékezésekkel ellentétben azonban Pásztor beszédében többször idézi a szerb lázadók alkotmánytervezetét, amelyben kimondják „Vajdaság fővárosa Újvidék, vagy más város”. Azonban ez az alkotmány sosem került elfogadásra, mivel a szerbséget fellázító Habsburgok végül csont nélkül leszavazták a tervezetét.
A Tartományi Képviselőház elnöke beszédében többször visszautalt az 1848/49-es szerb vajdaságra, mint az egykori autonóm területi törekvésre, ezzel bizonyítva, hogy a régióban a történelem mindig ismétli önmagát. Polgárai, annak vezetői mindig is egy autonóm és önrendelkező területről álmodtak.
A VMSZ elnöke és az általa fundamentális okmányként ábrázolt alkotmánytervezet azon részeiről azonban már nem számolt be, amely megszabta volna, hogy a kormány tagjainak a fele és a közigazgatásban dolgozó hivatalnokok felének az ortodox vallásúak (szerb nemzetiségűek) közül kellett volna alkotmányos kötelességből fakadóan kikerülniük és a (népképviseleti) országgyűlés alelnöki tisztségét is a szerb vajda töltötte volna be.
Ha valami, hát ez az intoleráns és hegemónista viselkedés. Pásztor azonban beszéde alapján ezeket tekinti a mai délvidéki autonómia alappilléreinek, olyan törekvéseket, amelyek csorbították volna az őslakos magyarság, de a svábok, horvátok jogait is.
Pásztortól már jóval tisztábban fogalmaz Bojan Pajtić, aki ünnepi köszöntőjében elmondta, hogy a „májusi nemzetgyűlés” nélkül Karlóca ma nemhogy Vajdaság, de Szerbia része sem lehetne. Ezt valóban jól kell tudnia a zentai születésű Pajtićnak, egy szerb pópa fiának, hiszen a szerb felkelés fő felbujtója is Isten embere, Josip Rajačić karlócai metropolita volt.
Azonban Pajtić is elfeledkezik szülővárosa történelméről és nem említi a „véres gyertyaszentelőként” Zenta történelmi emlékezetébe íródott szörnyű mészárlásokat.
Miután a szerb lázadók elfoglalták Zenta városát, a mészárlások még két hétig tartottak, a halálos áldozatok számát 2000-2800 fő közé teszik. Zagoricza Mózes, aki Zenta jegyzője volt, ugyan le tudta beszélni még Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szentháromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levetette, de emberfejek már nagy halomban álltak a piactéren is – olvashatóak a visszaemlékezések a “Zentai emberfejkoszorú” című munkában.
Sok ártatlan vérrel szentelték hát ezen „történelmi Vajdaság” fundamentumát, amelyet a mai politikai kontextusba emelne át Pásztor.
Vajon volt értelme ennek az öldöklésnek? A válasz: nem. Bár a felkelés, a célját végül nem érte el, de a magyar szabadságharc kudarcához jelentősen hozzájárult. A régió élére egy osztrák került és a kívánt területeket sem csatolták hozzá a forradalom után létrehozott Szerb Vajdaság és Temesi Bánsághoz. Így Baranya, a sajkás és Szerémség sem tartozott az új területi egységhez. A szerbek kisebbségbe kerültek a románokkal és a németekkel szemben. Sőt a nagy Májusi Közgyűlést végül elsöpörte Ferenc József októberi diplomája, amely 1860 őszétől visszaállította a hagyományos rendi közigazgatást.
Sok hűhó magyar véren a semmiért – mondhatnánk, de legalább a VMSZ elnökének van min nosztalgiáznia.
Megállapítható tehát, hogy a karlócai nemzetgyűlés a magyarság számára nem egy lehetőség és jogalap, amelyet ma a nemlétező autonómia igényeink alapjául kellene tekinteni, hiszen maga Pásztor mondta nemrégiben, hogy „nincs itt az ideje” autonómiákról beszélni és, hogy káros, rövidlátó dolog a koszovói szerbséghez hasonló jogokat követelni magunknak.
Azonban amennyiben Pásztor valóban üdvözli a szerb forradalmi vívmányokat és a Karlócán megfogalmazott követeléseket példaértékűnek tekinti, akkor hát ezek alapján talán itt lenne az ideje, hogy követelje, hogy a közigazgatások felében magyarok dolgozzanak, vagy ha nem, akkor hadba szólítsa a délvidéki magyarságot!
Pásztor István teljes beszéde ITT olvasható
Sz. A.