barack rohadtEgyéb 

A legvidámabb barack – egymásra lépő talpak, ökölbe szorult kezek

barack rohadtMegvolt, hát ez is. Túl vagyunk rajta. Szörnyű, hogy ez kell, írjam a Nemzeti Összetartozás Napjáról, de mit tegyek, ha így érzem? Mert, ami Magyarországon idén június 4-én történt, azt átélni, megélni nem lehetett – azon csak túllenni lehet.

És nem csak az barackfás dal miatt. Arról már sokan leírták szörnyülködő, vagy épp keserűen ironizáló véleményüket. Ám ez a giccses, szirupos nyáladzás nem a baj – csak a baj éppen, most legirritálóbb tünete. Az igazi gond sokkal mélyebben van. Gyökere valahol, ott keresendő, hogy a jelenleg kormányzó magát polgárinak nevező jobboldal egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a nappal. Meg úgy általában Trianonnal. Leszarni az egészet, ahogyan a baloldal teszi hat évtizede, mégiscsak ciki volna. Ne legyünk rosszindulatúak: minden bizonnyal: tényleg érdekli őket ez a dolog, szeretnének mondani valamit – de nem megy. Próbálkoznak, erőlködnek becsülettel – de nem jön. Ennek a szellemi-lelki székrekedésnek a bűze pedig egyre orrfacsaróbb.

Az oka pedig sajnos felettébb egyszerű: abba a „szeretet és összefogás” erejéről prédikáló, üdvözült mosolyú kenetteljes prüntyögésbe, amely a Fidesz és csatolt részeinek kommunikációját uralja, nem fér bele június 4-e igazi üzenete. Megértem én a szándékot, hogy a meddő múltba fordulás és önsiratás helyett valamilyen pozitív, jövőbe néző tartalommal töltsük meg a gyalázatos békediktátum évfordulóját. Akár nemes törekvés is lehetne ez – ha nem volna olyan reménytelenül természetellenes. Trianonnak ugyanis egyszerűen nincs, nem lehet pozitív olvasata.

Soha nem felejtem el, amikor apám először kitette elém a történelmi Magyarország térképét, és azt mondta: „Fiam, ez a mi igazi hazánk”. Aztán az atlaszban átlapozott a csonka országhoz: „És ennyit hagytak belőle”. Olyan szomorúság és harag remegett a hangjában, amit előtte én sosem hallottam tőle. Kis kezem ökölbe szorult, és a szemem megtelt könnyel. Férfiasan bevallom, ha ki is röhögnek érte: én minden június 4-ét megkönnyezem.

Ez a nap nem lehet az örömé. Ez a nap a 14 éves pozsonyi Hubert Karcsikáé, akit ’19-ben egy cseh vadállat lőtt tarkón, mert azt hitte, hogy a kisfiú a fenekét mutatja neki. Ez a nap a kis aradi tanítónőé, Kárpáti Piroskáé, akit egyetlen versért, hét rövid strófáért felakasztottak a románok. Ez a nap a csurogi Pataki Istváné, akit ’44-ben a szerb partizánok két kisgyermeke mellől hurcoltak el, és 1300 másik magyar férfival együtt belelőtték egy kútba – amit később wc-ként használtak évtizedeken át. Ez a nap a hatvanezer GULAG-ra hurcolt kárpátaljai magyaré, a a Maniu-gárdisták által lefejezett székelyeké, a 110 ezer egy szál batyuban elűzött felvidéki magyaré. Trianon nem csak papír és tinta, nem csak vonalak egy térképen. Trianon maga a megtestesült gyalázat, a döbbent, haragos felkiáltás: Uramisten, hogy tehettétek?!

Ezen a napon én nem ünneplek semmit. Semmit, még az összetartozásunkat sem. Az esztendő 364 napjának a nemzeti összetartozásról kell(ene) szólnia. A fél évszázadnyi kényszerű hallgatás és szétválasztottság után egymás derűs, és magabiztos újra felfedezéséről, a közös jövendőbe vetett hitről. 364 napnak – de ennek az egynek nem. Ez a gyász és az emlékezés napja, nem lehet másé.

Mert a nagymamánk, vagy anyánk halálának évfordulóját nem nevezhetjük ki hóvirágos, mosolygós anyák napjává. Nekünk 1920 örökké átkozott nyarán meggyalázták, lemészárolták és darabokra szaggatták az édesanyánkat, a hazánkat. Ezt nem lehet megszokni, nem lehet elfogadni, nem lehet – miként a bölcs szobatudósok szokták ajánlgatni – „feldolgozni”. Június 4-én nem a barackfa alatt táncolunk, és nem a talpaink érnek össze – hanem a kezünk szorul ökölbe. Jó, lenne, ha legalább a gyomrunknak nem kellene felfordulni…

Balogh Gábor – Bí Dzsí

Jobbegyenes blog nyomán

Hasonló bejegyzések