Filmkritika: Összeomlás

Érdekes egy egyénisége Hollywoodnak Joel Schumacher, hisz filmográfiája egyszerre tartalmaz égetnivalóan rossz és dicsőítendő jó alkotásokat. Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy volt képes ugyanaz az ember rendezni mondjuk a Batman&Robint, szemben a 8mm-rel, vagy a Ha ölni kell-el. Gondolom egyértelmű, hogy számomra utóbbiak vannak a spektrum elismerésre méltóbb végén és ide kerül most az Összeomlás is, egyenesen ’93-ból. Hihetetlenül erőteljes és kimondatlanul is kifejező alkotásról van szó, egyszerűen a vesénkbe lát, melynek főszerepében Michael Douglas is brillírozik.

Miről is van hát szó? Douglas a kiélezett dramaturgiájú történetben egy Bill Foster nevű, kissé szétcsúszott, kiégett, kisiklott életű, kimerült családapát alakít, aki egyébként a szürke, sivár, unalmas hétköznapi ember mintapéldánya is lehetne. Meglehetősen ingerlékeny, labilis alkat, ezért eltiltották gyermekétől, felesége elhagyta, ráadásul hiába tervez sok-sok éven át rakétákat hazájának, szolgálva ezáltal azt, munkáját is elveszítette, mert nem bizonyult „gazdaságilag életképesnek”. Nincs mit szépíteni, zátonyra futott az élete, sorsát és épelméjűségét azonban nem ez pecsételi meg, hanem a környezete, az emberek elviselhetetlen gyarlósága.

Az emberek, akikkel egy borzalmasan rossz napon, a füllesztő, forró hőségben, egy kilátástalan dugót megelégelve, gyalog megtett hazafelé vezető úton találkozik. A férfi egyébként egy tisztességes amerikai, aki mindig azt tette amit mondtak neki. Egy hibája van csupán: nagyon jól látja az őt körülvevő világ saját magát is (mindenkit) súlyosan károsító mocskát és többé már nem képes elviselni azt, nem képes véka alá rejteni fájóan igaz véleményét, nem képes elviselni azt a sok jogtalanságot, ami körülveszi. Azonban az Összeomlás világa és saját globalizált világunk is, nem tűri el az ilyen őszinte embert…

Az iszonyatosan frusztráló hangulatú történetben, Foster lelkében már régóta halmozódnak az emberek undorító szemétkedései, önző, zsarnoki, szűk látókörű felfogásaiból eredő düh, tele van a töke egész gennyes kis világával és mindazzal a sok disznósággal, ami körülveszi. Aztán egy pillanatban elszakad nála az a bizonyos húr, mely a benne rejtőző, igazságra vágyó elemi erőt féken tartotta. A mű nem titkoltan, didaktikus szándékkal az emberek közti értelmes kommunikáció hiányának fatalitására és a tolerancia világban tornyosuló veszélyes hiányára hívja fel a figyelmet. Bill ámokfutásának megítélésével és az őt üldöző, nyugdíj előtti utolsó napját töltő Prendergast nyomozó (a most is, már megszokott módon elsőosztályú alakítást nyújtó Robert Duvall megformálásában) görcsös és valójában hamis igazságérzetének kontrasztjával nem lehet nem észrevenni, milyen bátor és őszinte társadalomkritikát fogalmaz meg Schumacher globalizált világunkról és veszi górcső alá annak fenyegető árnyoldalait.

A kiváló színészekkel operáló, szépen fényképezett, feszült karakterközpontú dráma-thriller (finoman vegyítve egy kis krimivel és akcióval) lesújtó, tehetetlen reménytelenséget sugárzó, csípős fekete humort is sajátjának tudó társadalmi-civilizációs drámává metamorfizálódik: Foster ambivalens karakterének útja, harca a mindennapok világának igazságtalanságával tulajdonképpen lázadás a rendszer és annak súlyos hibái ellen, mely olyan erőteljes, hogy szinte egyfajta életérzéssé lényegül át. (Most őszintén, ha nem járna ilyen súlyos következményekkel, ki ne tenné ugyanazt, mint Foster?) A film zsenialitása abban csúcsosodik ki, hogy bár Fosternek a viszontagságok közepette szinte mindig igazat adunk, jogosnak érezzük dühét, még ha az kicsit túlcsorduló is, ugyanakkor akaratossága, hirtelen kitöréseinek köszönhetően ő is ugyanolyan anti-szociális karakter, mint az út , a fogyasztói társadalom árnyoldalát képviselő mellékszereplői és ugyanolyan kétes megítélésű, mint a vele szemben álló, egyébként a maga finom humorával öreguras, emberséges és lojális nyomozó, aki a hátteret és körülményeket nem ismerve, csak a puszta tények alapján veszélyes őrültnek bélyegzi meg és mindenképpen le akarja csukni a hétköznapi lázadót jelképező, inzultált anti-hőst.

A végeredmény így aztán túlmutat a sablonokon: Nem pusztán a rendszer problémáinak már önmagában gondolatra ébresztő, de szolgalelkű felsorolását adja, hanem az ezredforduló, saját bőrünkön is megtapasztalt társadalmi válságának elkeserítő, kollektív és tömény esszenciáját zúdítja rá a nézőre, lelkivilágába egyenesen belemarkolva, vagy az önkritikusabbakéba bele is taposva. Emellett explicit mondanivalója a lassan kizárólagossá váló tömegkultúra taposómalomszerűen profitorientált, elidegenítő s valójában embertelen világában felőrlődő, szolgalelkű követőiről és a belénk sulykolt fene nagy szabadságtudat hamisságáról is lerántja a leplet. Ha pedig voltunk már életünkben egyszer is olyan bosszantó helyzetben, amikor egy kicsit is kiszolgáltatottnak, jogtalanul megkárosítottnak, tehetetlennek éreztük magunkat, garantáltan erős érzelmeket fog korbácsolni bennünk ez a pazar film. Ja és jegyezzük meg: Az őrület lehet néha az egyetlen út, amivel el tudjuk tűrni a világot és benne az életünket.

(Filmuniverzum)