A plakátkampány ideje lejárt!
Mit gondol az átlagember, mitől szerepel sikeresen a választásokon egy politikai párt?
Egy sikeres politikai pártnak elsősorban szüksége van egy jó programra, amelyben megfogalmazódnak a megszólítani kívánt célcsoport, vagy a teljes lakosság többségének reális kívánságai.
Szükség van hiteles, becsületes jelöltekre, akiknek elhiszik a választópolgárok, hogy következetesen képviselni fogják a párt által meghirdetett programot.
Fontos a médiamegjelenés, hogy újságon, rádión, tévén, interneten keresztül minél több ember megismerhesse az adott párt által kínált programot.
Sok, erős helyi szervezetre, és aktivistára van szükség, akik a terepen próbálják terjeszteni a párt üzenetét, lakossági fórumokat tartanak, szórólapot osztogatnak, plakátokat ragasztanak.
Egy ideális világban ez lenne a politikai siker receptje.
Ezzel szemben a valóság (főleg Kelet-Európában, különösképpen Szerbiában):
A siker négy komponense: üres ígéretek, lista a mozdítható választók adataival, telefon, üzemanyag.
Mobilizálható szimpatizánsokat szerezni általában üres, sokszor irreális ígéretekkel szoktak. Minden embernek mást, minden társadalmi rétegnek más ígérnek, még akkor is, ha ezek kizárják egymást.
Ha esetleg a beváltatlan ígéreteket számon kéri valaki, megígérik ugyanazt, vagy valami hasonlót. Valami ürügyet kell csak találni, hogy eddig miért nem lehetett, és hogy most, na most aztán majd kolbászból lesz a kerítés.
De ott van még a kényszer eszköze is. Például egy adott intézmény, cég vezetőjén keresztül is lehet tagosítani. Ha nem lép be az illető ebbe, meg abba a pártba, akkor kereshet másik munkát.
Médiamegjelenésre szükség van persze, de ez korántsem bír akkora jelentőséggel, mint azt sokan gondolják.
Adatbázis kiépítésére néhány ügyes trükköt is be lehet vetni (például „segítségnyújtás az anyaországi választásokhoz” címén is gyűjtöttek adatokat nemrég egy bizonyos politikai párt aktivistái, csak, hogy egyet említsek).
Ha már van adatbázisunk, amiben szerepel a mobilizálható választópolgárok neve, címe, telefonszáma, személyi száma, stb., akkor felesleges az anyagi és emberi erőforrásokat szórólapozásra és plakátragasztásra pazarolni.
Néhány óriásplakát persze kell a látszat kedvéért, de a legfontosabb kampányfogás épp a kampánycsend idején, a választás napján jön: Fel kell hívni a listánkon szereplő embereket, és buzdítani őket, hogy menjenek el szavazni! A kissé lassabb felfogásúaknak azt is el kell mondani, hogy kire.
Ha nem tud, nem akar, nincs kedve szavazni, akkor jön képbe az üzemanyag. Az aktivistáknak ilyenkor autóba kell pattanniuk, és ki kell vinniük a kissé kényelmes, vagy mozgáskorlátozott delikvenst a szavazóhelyre. Durvább esetben buszokkal szállítják a szavazókat.
Amikor egy „nagypolitikus” kiáll a nyilvánosság elé, és elmondja, hogy ennyi meg annyi szavazatra számít, nem holmi közvéleménykutatásokra támaszkodik: pontosan tudja, hogy a beszervezett emberei közül az adott választásokon mennyi szavazót tudnak kivinni a szavazóhelyekre.
A „nagyok” így csinálják. Ne legyenek kétségeink, nem csak a többségi nemzet pátjai dolgoznak így.
Ugye, hogy undorító? Az bizony. Pedig a pénzért megvett szavazatokról nem is beszéltem.
(M.B.)
