Egyéb 

Szegény, átvert és magukra hagyott Ukránok!

bear russiaEdward Lucas bizonyára pezsgőt bontott Vlagyimir Putyin tegnapi beszéde után: az Economistba is rendszeresen író híresen russzofób elemző ugyanis joggal kiálthatta volna világgá: „én megmondtam!”. Ha azonban egy kicsit közelebbről is megvizsgáljuk a krími helyzetet, akkor könnyen rájöhetünk, hogy igazából sokan jártak jól ezzel a kis felfordulással a szomszédban. Üdv a XIX. században, ahol a nagyhatalmak döntik el a határvidékek sorsát – talán ez lehet az elmúlt hetek tanulsága. Hiába a történelem végéről szőtt hagymázas álmok, a demokrácia terjedésének ideálja: Oroszország ismét megmutatta, hogy ami igazán számít, az az erő és az érdek: ha pedig arra van szükség, akkor Putyin nem fog habozni, és megteszi amit kell.

Akik nyertek

Az ukrán válság legnagyobb győztese egyértelműen az orosz elnök: megnövelte országa határait, nevetségessé tette az EU-t és az Egyesült Államokat, és káoszba döntötte Ukrajnát. Oroszország szempontjából ezek hatalmas eredmények, ahogyan fontos figyelmeztetés a tegnapi elnöki beszéd is: Moszkva nem hagyja, hogy packázzanak vele. Ennek gyakorlati megvalósítását láthattuk a krími válság idején, amikor Oroszország taktikusan, lépésről lépésre építette fel a krími elszakadást, hogy aztán bekebelezze a nem túl nagy, de stratégiailag annál fontosabb félszigetet, ami mellesleg korábban évszázadokon keresztül Moszkva fennhatósága alá tartozott. Putyin beszéde büszke volt és sértett: nem ok nélkül hánytorgatta fel a Nyugat által előszeretettel alkalmazott kettős mércét. Ha Koszovónak lehet, akkor a Krímnek miért nem? Ha Ukrajna elszakadhatott a Szovjetuniótól, akkor a Krím miért nem? Ha nemzetek önrendelkezése tényleg ilyen magas eszme, akkor a krími lakosságra miért nem érvényes? Ezek mind-mind jogos kérdések, és a nyugati világ képmutatásán felháborodott orosz elnök igencsak a demokrácia felkent papjainak elevenébe talált kijelentéseivel. Mindez azonban Oroszországban nem számít: a gázt és az olajat a továbbiakban is el fogják tudni adni, hiszen Európa nem fog tudni egy-két év alatt jelentős LNG-kapacitást vagy alternatív útvonalakat kiépíteni (emlékezzünk csak a Nabucco körüli komédiára), Putyint pedig nem a nyugati pénzből utazgató és nyilatkozó megélhetési demokraták, hanem a Szovjetuniót máig gyászoló orosz nyugdíjasok szavazatával fogják újraválasztani.

Az Egyesült Államok elsőre vesztesnek tűnik, azonban a felszín alatt már árnyaltabb a kép: az USA ugyanis a Majdan hathatós támogatásával, majd a tüntetők győzelmével megszerezte az ellenőrzést az ukrán kormány felett, és érdekszférájának határát sikeresen tolta több száz kilométerrel keletre, egészen az orosz határig. Putyin megtette azt a szívességet is, hogy a 2008-as grúziai háború után újra rávilágított az Európai Unió „közös külpolitikájának” elképesztő bénázásaira. Ráadásul az újonnan feltámadt „vörös veszéllyel” az USA ismét össze tudja rántani az újabban Oroszország felé egyre gyakrabban kikacsintó közép-európai szövetségeseit is (vö: paksi hitel és orosz befolyás a cseh kormány környékén). Ráadásul Barack Obama nyugodtan támogathatja a szigorúbb gazdasági szankciókat is, hiszen azzal éppen Németország bukná a legnagyobbat, ami nyilván nem lenne jó hatással Angela Merkel egyre jobban emelkedő világpolitikai csillagára sem. Az ukrán gazdaság kiszolgáltatott lesz az amerikai érdekeknek, hiszen az ország finanszírozása csak az IMF gigahitelével lesz lehetséges, az amerikai fegyvergyártók pedig jó hasznot húzhatnak majd az új ukrán hadsereg felfegyverzéséből, kiképzéséből és ellátásából. És ekkor a rakétavédelmi tervekről még nem is beszéltünk: ezek után ugyanis ki lenne az a rövidlátó közép-európai vezető, aki ellen merne szegülni az oroszoktól is védelmet adó tengerentúli rakétapajzsnak? Ezekért az előnyökért cserébe igazán nem nagy ár egy kis arcvesztés és a Krím feladása, főleg hogy ez utóbbi az orosz haditengerészeti bázis miatt igazából soha nem volt a nyugati érdekszféra része.

Akkor kik is a vesztesek?

A két európai nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország tehát kis árat fizetett sok előnyért cserébe. De akkor kik a vesztesek? Elsősorban az Európai Unió és természetesen maga Ukrajna. Az EU ismét bebizonyította, hogy hiába a szorosabb integrációs törekvések, a Lisszaboni Szerződés, az Európai Külügyi Szolgálat és minden más intézmény: a tagállamok eltérő külpolitikai érdekei lehetetlenné tesznek minden közös fellépést, és a döntéshozatal lassúsága tökéletesen alkalmatlan bármilyen válság kezelésére. Sokatmondó az is, hogy a Viktor Janukovics és az akkori ukrán ellenzék által aláírt és az EU három befolyásos külügyminisztere által ellenjegyzett megállapodás alig néhány órát volt csak érvényben, nem sokkal elfogadása után megindultak az amerikaiak által feltüzelt ellenzékiek, Janukovics pedig menekülni volt kénytelen Ukrajnából. Ez is világosan mutatja, hogy mennyit ér az EU garanciája: még annyit sem, mint a papír, amire a szöveget nyomtatták. A tagállamok gazdasági érdekei pedig a közös szankciókról való megállapodást teszik lehetetlenné: hiába követeli ugyanis Nagy-Britannia, hogy kőkemény lépéseket hozzanak Oroszországgal szemben: amíg Németország és a kelet-európai tagállamok ennyire kiszolgáltatottak az orosz energiaellátásnak, addig ez nem reális alternatíva, szép szavakkal ugyanis nem lehet kifűteni a békásmegyeri panelházakat.

Végül nézzük a legnagyobb vesztest, magát Ukrajnát. A Majdan tüntetői talán tényleg elhitték, hogy ez az egész a demokráciáról, a függetlenségről és az önrendelkezésről szól. Sajnos nem is tévedhettek volna nagyobbat: Ukrajna ugyanis apró és feláldozható gyaloggá vált a Nagy Sakktáblán (pedig elég lett volna Brzezinskit olvasni, ő ezt az egészet már vagy tizenöt éve megírta). Az új kijevi kormány talán még a magyar ellenzéknél is balfácánabb, annyi csak a különbség, hogy Kijevben végül hatalomra jutott a Kormányfogó Összeváltás. És mit kaptak? Egy szétesőben lévő országot, és tönk szélén álló gazdaságot, elképesztően magas gázárakat, egy diszfunkcionális társadalmat, elképesztő korrupciót és teljes kilátástalanságot. Ezeknek a problémáknak a megoldása egyenként is egy igazi államférfit/nőt igényelnének, azonban az ilyen kvalitású politikusok Ukrajnában igazán hiánycikknek számítanak. Arszenij Jacenyuk miniszterelnök legnagyobb sikere egész élete során valószínűleg az lesz, hogy az állam pénzén elutazhatott Washingtonba, ahol kezet foghatott Obama elnökkel. Mert arról, hogy hogyan oldanák meg Ukrajna fojtogató válságát még nem sokat hallottunk az új kormánytól. Ráadásul hamarosan jön a „nyugati segítség” az IMF képében, ez pedig az egyszerű ukrán emberek nyelvére fordítva egyet jelent majd: gázáremelés. 2012-ben Janukovics pont azért rúgta ki a hárombetűs szervezetet Ukrajnából, mert a rengeteg korábbi megszorítás sikertelen volt, és az IMF már azt követelte, hogy a kőkeményen szubvencionált gázárakról vegye le a kezét a kormány. Ez azonban elfogadhatatlan volt Janukovics számára, ahogy elfogadhatatlan lesz az új ukrán kormányok számára is. Mint Kelet-Európában mindenhol, a kormányok népszerűsége addig tart, ameddig alacsony a rezsi. Elég csak Magyarországra nézni.

Putyin számára nem olyan rossz tehát a mostani helyzet: az orosz nép körében elképesztő népszerűségre számíthat, végignézheti, hogy a Nyugat több milliárd dollárt talicskázik Ukrajnába (amit majd annak rendje és módja szerint szétlopnak az ottani oligarchák), ha pedig valami nem tetszik neki, akkor vagy elzárja a gázt, vagy kitalálja, hogy az ukrán mezőgazdasági termékek fertőzöttek, és bedönti a fél ukrán exportot. Kényelmes helyzet ez az oroszoknak, és igazából kényelmes az amerikaiaknak is, akik egy könnyen kézben tartható, megbízható vazallusok által „kormányzott” ütközőzónát kaptak a pénzükért cserébe. Az ukrán lakosság viszont nagyon rosszul járt: most már Moszkva és Washington szeszélyeinek is ki vannak szolgáltatva, igazi függetlenségről pedig nem is álmodhatnak. Így lett vége tehát a „demokrácia diadalútjának”, amit oly’ sok magyar újságíró is megénekelt. Megérte? Amerikának és az oroszoknak biztos. Az ukránok véleménye pedig itt már úgysem számít.

(kitekinto.hu Zeno nyomán)

Hasonló bejegyzések