Szarapka Tibor: A Kosztolányi-szobor elkészítése előtt semmit sem olvastam a költőtől

Nem tudjuk, Orbán olvasta-e a Nero, a véres költőt. Reméljük, nem, mert még inspirálná. De az biztos, hogy amikor meghívták Szabadkára felavatni az új Kosztolányi-szobrot, nem házi kiskönyvtárában találta a benyögött idézetet: „Kosztolányi azt írta, hogy a szobor legtöbbször jóvátétel, elégtételadás és bocsánatkérés valakitől, akit az élet bántott meg, vagy mi bántottunk meg.” Nosza, tessék akkor most úgy nyolcmillió magyarnak is szobrot állítani.

Pénteken kultúrsokkot kaphatott a kormányfő, mert nem stadionba vagy pálinkázni vitték, hanem zsinagógába és a Vajdasági Magyar Képtár megnyitójára. A képtár amúgy fontos, a szobor szép (is lehetne, hasonlít az alkotó másik kurzusmunkájához a csúrogi áldozatokról), de a Fidesztől mindent eltanuló Vajdasági Magyar Szövetségnél annyira átpolitizálják a kultúrát, a magyarországi kampány részévé teszik, hogy Kerényinek és Feketének tőlük kellene leckét vennie.

Mester és műve
Ujvári Sándor / MTI

„Amíg lesz magyar szó Szabadkán, addig Kosztolányi emléke is élni fog” – így az új Desiré-szakértő. Csak hát éppen ez az. A gimnazisták évente versenyeznek belőle (idén épp a Neróról vitatkoztak, amit ott a sajtó következetesen Nérónak ír), a szobor alkotója pedig megszólalt a vajdasági tévének.

A szabadkai születésű, ötvenéves Szarapka Tibor Újvidéken járt Akadémiára, s ezt hallottuk tőle, némileg finomított átiratban: „Azt akartam egy kicsit, hogy mivel o’an fiatal vót, fiatal Kosztolányi, még kicsit o’an slank, o’an szabad. Nem olvastam tőle addig semmit se. No akkor elkezdtem olvasni róla, és akkó… s így megismertem egy kicsit azér’, hogy egy kicsit o’an, hogy egy kicsit o’an slankos… egy kicsit o’an… nem is tudom… nem olyan egyszerűs gyerek.”

Szarapka mondatai úgy rántják le a leplet a szabadkai kultuszról, ahogy Orbán a szoborról. Kiderül, hogy egy szabadkai művész egy sort sem olvasott a város magáénak vallott írójától.

Igaz, nem kell tudni lovagolni egy lovas szobor megkomponálásához se. Az a rémisztőbb, hogy Szabadkán ez az élő magyar szó. Mert ez nem tájszólás, szabadkai nincs is. Ez közönséges nyelvromlás. Ráadásul a fiatalok egy része szerbül nem tanul meg, Szabadkán angolul kéri a kávét. Magyarul meg úgy tud, ahogy – nem Kosztolányi szintjén. Ha ő ma szeretve gyűlölt szülővárosába vetődne, ledöntené a saját szobrát – ha valaki küzdött a jövevényszavak ellen is, az ő volt, a nyelvi igényesség első számú élharcosa.

Hogy oly sok az érvénytelen szavazat a külhonban feladottak között? Hát tetszettek volna világosan fogalmazni, hogy az is értse, mit hová kell írni, akinek Kosztolányi nem csak szobor, amely fölé repül a galamb, hanem előtte vannak Esti Kornél sorai: „Gyerekkorom, mindig téged kereslek / ha járom a poros-boros Szabadkát.” Amit már, érzékelve a nyelvi állapotokat, 1990-ben így figurázott ki egy poéta: „ha járom a vinyakos-prasnya Suboticát”.

NOL