Magyar térvesztés a külhoni közösségeinkben – Helyes a tények elkendőzésére irányuló nemzetpolitika?
Éhn József nyílt levele
Kedves Barátaim!
Szorosan követve az eseményeket, rendszeres hallgatója vagyok a Kossuth Rádióban Ternovác István kíváló riportjainak. Most éppen Kövér László járt a Vajdaságban és ő festette kékre az egyre borúsabb külhoni eget.
A valós szerbiai helyzet tekintetében számomra csak a M. Marcival készített, az Újvidéken 44/45-ben eltűnt, mintegy 1.500 ártatlanul kivégzett magyar áldozat ügyének teljes homályban maradását megvilágító interjú képezett értéket.
Szomorúan tapasztalom, hogy az anyaországi közéletben – a valóság őszinte feltárása helyett – egyre nagyobb teret nyer a mellébeszélés, amit honi és külhoni, vezető politikusaink (a reális külpolitikára hivatkozva, csak nehogy baj legyen belőle!) bal- és jobboldalon egyaránt, a középtávú nemzetpolitika teljes hiányának, a közösségeink rohamosan romló állapotának elkendőzésére használnak.
Pedig a tények önmagukért beszélnek: közösségeink csalódottsága, az egyre kevesebb gyermeket vállaló magyar szülők anyanyelvű iskoláktól elfordulása (még a határon túli közösségeink vezető politikusainak jó része is nem magyar iskolákba adja a gyermekét, ami főbenjáró, a közéletből kizárásra okot adó főbűnnek tekinthető), a magyar nyelvismeret, a magyar nyelvű oktatás színvonalának rohamos visszaesése, a felnőtt lakosság elfordulása a vezető szerepet játszó külhoni, magyar érdekképviseletektől, politikusoktól, pártoktól mind-mind erről beszélnek!
A többségi nemzetek – bármely, szomszédos országban – szinte összehangoltan cselekszenek és folyamatosan sanyargatják a magyar közösségeket, élen járnak a nemzetközi joggal ellentétes jogfosztásban, a viszonosság elvét teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, még akkor is, ha a nálunk élő kisebbségek teljes egyenjogúságot élveznek. A lehető legváltozatosabb eszközökkel, naponta folytatott asszimilációs nyomás, a minden területen érezhető diszkrimináció – belátható időn belül, ami legfeljebb 20-30 év – az önfeladás, az önálló, magyar identitás teljes eltűnésének veszélyét vetíti előre.
Ebben a folyamatban elsőrendű felelősséget viselnek azok a külhoni, vezető, még magyarul beszélő, de nem feltétlenül magyarul érző politikusok, akik – az anyaországi segélypolitikához dörgölődzve – kiszolgáltatják a nemzeti kisebbségeink maradék jövőjét, s a szép szavak mellett – a tettek szintjén – minden tekintetben elfogadják, tudomásul veszik a többségi nemzetek örökös, egyoldalú engedményekre vonatkozó követeléseit. Ehhez számos példát lehet felhozni, bármely, szomszédos országban!. A szomszédos országok magyarellenes politikája – a legváltozatosabb területeken megvalósított jogfosztással, az elrablott vagyon visszaszolgáltatásának akadályozásával, a magyar fiatalok foglalkoztatási diszkriminációjával – naponta egy újabb szeget vernek közösségeink koporsójába, az európai közvélemény tökéletes közömbössége mellett.
Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a többségi nemzeteknek a magyar kisebbségek megtörésére irányuló, állandó pszichológia nyomása eredményesnek bizonyult, asszimilációs terveiket gyorsuló ütemben tudják megvalósítani.
Összegezve tehát:
Ø Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában a kis létszámú magyarság már a teljes beolvadás visszafordíthatatlan határállapotába került.
Ø A Szülőföldön, magyarként megmaradás reménytelenségét látva, Kárpátaljáról és Délvidékről megállíthatatlanul menekülnek a nemzet számára értékes, magyar fiatalok,
Ø Ez a folyamat gyorsuló tendenciát mutat Szlovákiában és Erdélyben is, sőt, megindult az utolsó tömb-magyar területen, Székelyföldön is. .
A folyamat lefékezése csak közös akarattal, az anyaország hathatós kezdeményezésével, a Nemzet erőinek egyesítésével lehetséges, megvonva mindazon szervezetektől az anyaország anyagi és politikai támogatását, akik kizárólagosságot követelnek maguknak, pártoskodnak és nem állnak a nemzeti egység mögé.
Gyökeresen új perspektívát kell kínálni a határainkon kívülre szakadt, magyar közösségeknek, mert a múltba révedő, konzervatív, évtizedek óta csak a támogatás-politikára épülő látszat-tevékenység kudarcba fulladt, s bár növeli a segélypolitikába kapaszkodó, megalkuvó, már csak a pénz megszerzését célnak tekintő, nepotista magyarok arányát, ez a kilátástalan jövőkép a munkanélküli, magyar fiatalokat már nem ösztönzi maradásra. A polgári Magyar Kormánynak végre világosan színt kell vallania, mit tervez a határon túli, magyar közösségek jövőjével. Mert ami most van, az egy perspektíva nélküli, gyorsuló ütemű leépüléshez vezető halogatás. Látszatintézkedések, újabb pozíciók és kinevezések helyett a magyar, nemzeti Kormánynak végre kezdeményező szerepet kell vállalnia a megmaradást elősegítő, egységes alapelvekre és területi sajátosságokra épülő nemzetstratégia sürgős kidolgozásában (ami jelenleg nem létezik!), azt közvitára kell bocsátani, majd mielőbb véglegesíteni és a nemzetközi fórumokon azt következetesen képviselni kell, a kezdetben várható támadások és nehézségek ellenére. Csak az a Nemzet számíthat a nemzetközi közösség megbecsülésére, amely képes a saját érdekeinek megfogalmazására és képviseletére.
Közel egy évszázad tapasztalatai alapján levonható az a következtetés, hogy kiegyensúlyozott, nem megalázó mértékű viszonosságra csak erőt felmutatva számíthatunk!
Arra várunk talán, hogy az önhibájukon kívül idegen országokba kényszerült magyar közösségeink végleg leépüljenek, asszisztáljunk ehhez a folyamathoz – gyáván, mert szólni sem merünk – itthon, az anyaországban is?
Hát nem, el akarjuk mondani, hogy Nemzetünk külhoni védőbástyának feladásával, az évtizedek óta sehová sem vezető politikai taktikázással, a Magyar Nemzet a vesztébe rohan!
Éhn József, okl. építőmérnök,
Budaörs – Budapest
