Távozik a szőke nő, unalmasabb lesz a (köz)életünk…

Nem kell őt bántani, sem élvezkedni a bukásán. Bármilyen befolyással bírt és bárhogyan is élt vele az elmúlt években, nem ő tehet róla, hanem az, aki hatalommal ruházta fel.

Amennyiben önként mondott le funkciójáról, Korhecz Tamáshoz hasonlóan dicséretet érdemel. Abban az esetben kezet kell neki nyújtani és megbocsátani neki mindent, kivéve a színházromboláshoz vezető „álmait”.

Korhecz kitárulkozásával és a szőke nő lemondásával megmutatkozott, hogy sohasem késő kiemelkedni az erkölcsi fertőből és elhagyni azt a nyirkos barlangot, ahonnan sötét erők irányítják (egyenesen a szakadékba) a délvidéki magyarság sorsát. Csak egy kis lelkiismeret kell hozzá.

Persze jól tudjuk, hogy sem Korhecz, sem a szőke nő nem fog osztozni az itteni magyar átlagpolgárok sorsában, életszínvonalukon aligha változtatnak a legújabb események.

Ugyanakkor nem lesz nekik könnyű azzal a számukra megalázó tudattal élni, hogy ők már nem tartoznak a délvidéki magyar közélet élvonalához, hogy kiselejtezték, eldobták őket.

A szőke nő számára az lenne az igazi tisztítótűz, ha teljesen szakítana az elmúlt években folytatott politikai tevékenységével, életmódjával, és megpróbálna kizárólag könyveinek eladásából élni.

Ehhez tiszta szívből kívánunk neki sok sikert.

Az alábbi kis tanulságos részlet Lovas Ildikó Cenzúra alatti c. regényéből származik.

„…Mindenre felkészülten tettem meg az utolsó lépéseket. A padlón szőrre, a fémasztalon cadaverre felkészülve, ahogyan a hullákat itt nevezik. Vagy csak egy fél cadaverre, egy halott nő kihajtott törzsére.

Igazán morbid helyzet volt, hogy ott fogok mindent elmondani. Rázúdítom a vallomásom a kedvesemre. Talán még azt sem tartottam kizártnak, hogy magáévá tesz engem az egyik üres boncasztalon. Alig egy órával korábban még a templomban ültem, alig fél órája még rázta a testem a hányás a Szép utcában, alig hét órája még a Károlyi kertben üldögéltem.

A lengőajtó kivágódott, a férfi, aki kilépett rajta, nem a kedvesem volt. Kérdőn nézett rám, nem ismertük egymást. Eldadogtam, kit keresek.

– Műszakot cseréltünk, aktivista meetingre ment – közölte a köpcös ápoló, akinek a kezében megcsillant egy orvosi csipesz, egy pinzetta. Úgy bámultam a fehér fényben meg-megcsillanó csipeszre, mint aki egy horrorfilm-jelenetben alakítja a harmadik számú statisztát, akinek a halála még kiszolgáltatottabbá teszi a főszereplőt. A nézőknek egyszerre dobog a torkában a szíve az átélt félelemtől, és aggódnak a főhős lelkiállapotáért. Ilyen statisztának éreztem magam. Az ápolónak is feltűnhetett a zaklatottságom, furcsa állapotom, mert kedvesen megkérdezte, hogy személyes ügyben keresem-e Zsoltit. Amire én azt válaszoltam, hogy a lehető legszemélyesebb ügyben. És megkérdeztem, milyen aktivista a Zsolti? A pinzetta újra villant egyet, nem támadón, inkább csodálkozva. A horrorfilmből kezdtünk átcsúszni az amerikai kisvárosban játszódó, Murder She Wrote című sorozatra, a nagyanyám rendkívül szereti, Gyilkos sorok a címe, főszereplője Angela Lansbury, magyar hangja Kassai Ilona. Minden rejtély csak egy hétköznapi titok, ezzel lehetne összefoglalni a sorozatot és a pillanatot, amelyben megkérdezek egy ismeretlen embert arról, milyen aktivista az, akit én személyes ügyben este hat óra körül zavarok a munkahelyén.

A köpcös ember jóindulatúan méregetett. – Én nem foglalkozom politikával – jelentette ki. – Tőlem aztán falra is mászhatnak, levelet is írhatnak. Engem a levél annyira sem érdekel, hogy felháborodjak azon, hogy levelet kaptam. A reklámújságon sem szokott senki felháborodni. – De ez más, azt mondja Zsolti, hogy a reklámújság nem személyes zaklatás. Megvonta a vállát. – Ők tudják.

– Akkor nem árulja el, milyen aktivista? – kérdeztem újra, de már éreztem, ahogy a lábamból kifut az erő, elkezdtem remegni, mint akinek rongyból van minden végtagja.

– Facebookon szerveződtek, ha ez mond magának valamit. – A pinzettát bedugta a zsebébe. – Nem tetszik nekik az, ami itt folyik. Köcögve körülnézett. – Persze, nem itt, hanem úgy általában. Mert ami itt zajlik, az, szemben az összes cirkusszal, nem vicc és nem játék. Néha arra gondolok – folytatta -, az összes nagyokost el kellene hozni ide. Itt végezhetnék a szakmai gyakorlatukat. Pártemberek, szakértők, arculattervezők, alapítványi mókusok, tanácsadók és főtanácsadók, szakpolitikusok. Szerintem jót tenne nekik. Emlékszem, amikor elkezdtem itt dolgozni, 1993-ban, egy szimpatikus, ősz, jólelkű, nagypapa külsejű cadaver volt rámbízva. Heteken át nem tudtam aludni. Folyton a nagyapám járt a fejemben. Meg az, hogy ő is valakinek a nagyapja volt. Aztán rájöttem, hogy nem szabad rápillantanom az arcára. Onnantól megszűntek a rémálmok. Na, pont annyi időre kellene, hogy itt gyakorlatoskodjanak. Amíg rájönnek, hogy nem szabad ránézni a tetem arcára. Az elég lenne. Persze, tudom én, hogy ez nem segítene. Cinikus emberek azok. Egytől egyig. A Zsolti meg van győződve, hogy csak ezek. Nem vitatkozom vele.

– Piroska vagyok – mondtam, és kezet nyújtottam.

– Farkas vagyok – mondta, és megint köcögött. – Áh, biztosan ezerszer eljátszották ezt magával. Képzelje, ha egyszer valóban találkozna valakivel, akinek Farkas a neve. Különben Barna vagyok. Ez se rossz, ha jobban belegondolunk. Nevettünk, tényleg nem rossz.

– Színes egyéniségek vagyunk – mondta. Bólogattam. Volt benne valami megnyugtató. Ahogyan reagált, ahogyan azt mondta, ezek. Nem úgy mondta, mint az orvos, nem sziszegve és nem megpecsételőn, megvetéssel, gyűlölettel. Inkább leírón. Ahogy mondta, abból az következett, hogy azok is vannak. Ahol ezek vannak, ott azok is vannak. Az orvos hangsúlyából az következett, hogy ezekkel szemben mi vagyunk, Barna hangsúlyából pedig az következett, hogy ezekkel és azokkal szemben vagyunk mi. A józan eszűek, a polgárok, a szavazók, akik hétvégente horgásznak, kirándulnak, tévét néznek és csak négyévente foglalkoznak velük, akiknek viszont minden áldott nap minden órája és minden hétvége minden pillanata csak rólunk szól…”

Bevezetőt írta és az idézetet választotta K. P.