Délvidék Kiemelt 

Temetett szerbet, magyart, válogatás nélkül – Horvátországi magyarok a honvédő háborúban

A 74 esztendős Andel Károly (a fotón) református lelkész Vajdaságból került Horvátországba, Ókéren született, Verbászon nevelkedett. A lelkészi hivatás gyakorlását Pacséron kezdte 1972-ben, de alig telt el egy esztendő, és a horvátországi Szentlászlóra került. Megszerette a falut, 600-nál is népesebb református gyülekezetet mondhatott a magáénak. Gyakran járt át kerékpárral az ismerőseihez a szomszédos Kórógyra, később pedig, amikor már egy Fityót is tudott vásárolni, heti egy-két alkalommal az iskolánál levő kúthoz ivóvízért. Szívesen maradt volna Szentlászlón, akár a halála napjáig is, de amikor megbetegedett, Eszékre kellett költöznie a családnak. Amputált lába miatt már hat éve kerekesszékhez kötötten éli az életét, de a derűlátása és a kitűnő humorérzéke mindmáig megmaradt. 

A felesége, Andel Ilona Hedvig (a fotón) magyarországi születésű, korábban a férje mellett hitoktatást végzett és kántorkodott, jelenleg pedig az Eszékkel egybenőtt Rétfalu református gyülekezetének a lelkésznője.

A tiszteletes úrral kezdtük a beszélgetést.

Hogy emlékszik arra az időszakra, amikor Szentlászló ostroma zajlott?

Ha most visszatekintek az életemre, azt mondhatom, hogy a lelkészi szolgálatok közül leggyakrabban a temetést „gyakoroltam”. Azokban a háborús időkben nagyon sok ilyen szertartást végeztem, mennem kellett mindenhová, ahová csak hívtak. Palačai szerbet ugyanúgy temettem, mint lászlói vagy kórógyi magyart. Néha nehezemre esett, de nem lehetett kibújni a kötelesség alól. Olyankor azt mondtam magamnak: „Papocskám, a Bibliát a zsebbe, és be a kocsiba, ha temetni hívnak, ne gondolkozz!” Ilyenkor nincs idő tépelődni: az élet magával hozta a halált, aki pedig elhunyt, annak meg kell adni a végtisztességet. A gyászszertartás akkoriban úgy zajlott, hogy a temetőben csak a szigorúan kijelölt útvonalon szállíthatták a holttestet, csak ott haladhattak a gyászolók, nem lehetett letérni, a sírok között járkálni. Én még akkor is átjártam Szentlászlóra temetni, amikor már nem lehetett bemenni a faluba. Néha vasárnap délután is jöttek értem, és menni kellett.

A falvak között is körülményes volt a közlekedés, sokszor csak kerülő úton lehetett eljutni egyikből a másikba. Szentlászló megszállt területnek számított, onnan nem volt egyszerű átmenni Kórógyra, pedig csak 5 kilométerre van, hanem kerülni kellett Vinkovce felé, Nuštar irányába, ahonnan viszont csak a szántóföldeken át lehetett megközelíteni. Mielőtt kivonultak a szerb csapatok, én még akkor is temettem Kórógyon. Az idősebb Hájek János lelkésztársam temetésére az UNPROFOR kocsijával mentem, ők vittek át. A feleségem is szeretett volna jönni, de nem kapott rá engedélyt. Persze, abban az időben a nemzetközi megfigyelők autója sem volt garancia az életben maradásra, a velük való utazás is ugyanolyan kockázatos volt. Erről jutott eszembe: egyszer megállították az autómat az UNPROFOR katonái Grubišno Polje határában, és megkérdezték, hogy viszek-e puskát, van-e pisztolyom. Mondtam, hogy nincs. Hát tank? – kérdezték.  Mondtam, hogy az sincs. Tenk može! – mondták mosolyogva.

Nemegyszer megtörtént, hogy javában állt a temetés, a gránátok meg csak úgy hullottak körülöttünk. Abban az időben úgy mondtuk, hogy minden fa dupla törzsűvé vált, mert mindegyik mögött meghúzódhatott, rejtőzködhetett valaki. A falu fájdalmasan szomorú képet mutatott a sok ágyúzás, gránátozás után, úgy nézett ki, mint egy holdbéli táj. Kiégett, lerombolt házakkal, csak a kémények álltak, meredeztek az ég felé, azok makacsul tartották magukat. Elszorult az ember szíve annyi szörnyűség láttán.

Amikor néhány falu lakosságát Magyarországra menekítették, jártam a kaszárnyából kialakított nagyatádi menekülttáborban is, ott is szolgáltam. Az 5-ös számú épületben azok laktak, akiket Tordincéről vittek át, a 6-osban pedig a kórógyiak voltak elszállásolva. Tartani kellett bennük a lelket, hiszen nem térhettek vissza a házaikba, és senki sem tudta megmondani, meddig kell maradniuk, hónapig vagy talán évekig is.

Emlékszik-e a kórógyi, a szentálászlói áldozatok közül valakire?

Hogyne. Kántor Janika fiatalon halt meg, épp a két falu határában találták a meg a holttestét. Kelemen Árpádot én konfirmáltam, ő felrobbantotta magát. Ugyanis azt beszélték meg a társaival, hogy semmiképp sem kerülhetnek a szerbek kezére, inkább a biztos halált választják. Kuzman Évike fia is meghalt, Egyed Júlia eltűnt, még a holttestét sem találták meg.

Nekem is volt már néhány közeli találkozásom az Úrral. 2013-ban érszűkület miatt amputálták az egyik lábamat, egy évvel később a másikat is, de volt balesetem is, és közvetlen háborús veszély Eszék bombázáskor, amikor már a városhoz tartozó Rétfaluban éltünk.

Ilonától kérdezem: mekkora magyar közösség él még Eszéken? Tettem egy sétát ezen a Petőfi Sándor utcán – a parókia szomszédságában van a magyar kultúrkör, kissé távolabb az ötven éve működő Magyar Rétfalui Kocsma az ellenszenves, mogorva horvát pincérrel… Ezek a gyönyörű házak nem szegénységről árulkodnak.

Körülbelül ezren lehetnek. Amikor idekerültünk, ezen a környéken még negyven magyar család lakott, most viszont már erősen kell gondolkodnom, ha valaki megkérdezi, hogy melyik házban maradtak magyarok.

Az ostrom idején nem féltették ezt a szép rétfalui templomot meg a parókiát?

Dehogynem, mindig attól rettegtünk, hogy egyszer majd ezt is célba veszik a szerb hadsereg katonái, mint a kórógyi templomot. Potyogtak az udvarban, a kertben a gránátok, de szerencsére a templom nem sérült meg. Az udvar végén volt egy nagy akácfa, ami fölfogta a gránátokat, az mentett meg minket. A fiatalabbik fiunkat, Tamást is féltettük, aki futárszolgálatot teljesített. Légi támadás idején mi siettünk le a pincébe, ő meg rendszerint akkor ült biciklire, akkor indult útnak.

Ha már szóba került a család, végig itt voltak a háború idején?

Amikor már kezdett veszélyessé válni a helyzet, Magyarországon találtunk menedéket. Az iskola diákjait szervezetten utaztatták, a két fiunk így jutott át a határon, én meg a két lánnyal vágtam neki az útnak 1991 decemberében. A férjem nem jöhetett velünk, mert hadköteles volt.

A családtagok most merre vannak?

Az a fiunk, akit futárként használtak a horvátok, itt lakik a szomszédos utcában, az idősebbik pedig bent a városban, a lányok közül az egyik itt él velünk, mert a férje meghalt, a másik pedig, akit egy szentlászlói fiatalember vett feleségül, kiment Svédországba.

A parókiájuk több mint kétszáz éves, szépen felújították, most meg a templom tatarozása zajlik.  

Elegem van már az építkezésből, belefáradtam. Mindent csak szakaszosan, apró részletekben lehet felújítani, attól függően, hogy mennyi támogatást kapunk. Régen ez egy gazdag parókia volt. Most már ebben a kis imateremben is bőven elférnek a hívek. Rajtunk kívül leginkább csak a presbiter meg a gondnok van jelen az istentiszteleten. Szomorú sors vár a templomunkra is. Építgetjük, de kinek? Talán még pár év, és valóban csak műemlék lesz, egy szép, de elnéptelenedett, kiüresedett templom.

Szabó Angéla

Related posts