99 éve írták: „Aláíratott…“

99 éve írták a lapok:

Néma ország.

Mélységes, halálos csend szállott a megcsonkított Magyarországra. Megszűnt az ország szíve dobogni, keze munkálkodni, tüdeje lélekzeni s így tiltakozik némán a békeszerződésnek elnevezett hadüzenet igazságtalanságai ellen. Amíg ezt a papirost idegen földön aláírják, addig mi idehaza némán tüntetünk és azt hisszük, hogy néma szavunk el fog jutni a legfőbb tanács termeibe is részvétre fogja hangolni ellenségeinket. Tévedés!

Volt idő mikor hangosan kiáltottuk oda az egész világnak: nem, nem, soha ! és talán, legfeljebb gúnyos mosolyt idéztünk elő az elbizakodott arcokon. Hangos szavunk gyenge volt az ágyuk dörgéséhez hozzászokott füleknek, akaratunk kevés a tiltakozás végrehajtásához és lelkünk erőtlenségét valóban jól jelképezi a tegnapi mélységes, halálos némaság. A megaláztatás, mindég lehorgasztott fővel jár és mi nemcsak tegnap, hanem évtizedekig fogunk így járni. Talán a szégyen pírja fogja pirosra festeni arcunkat a nemes tűz helyett és fegyver helyett végtelen nyomorúságot szorongat majd karunk. Igen, úgy lesz, elvesztettük hitünket, hisz a tettek helyett csak beszéltünk és most igazán nincs más hátra, mint némán lehajtani fejünket, hamut hinteni rá és reszketve várni az utókor súlyos ítéletét a jövőben is pirulva hallgatni az elszakítottak hangos jajgatásai.

Néma csend honol az országban, megmerevedett minden, csak a nagy Rákóczi fordult meg csendes, néma sírjában.

(Esztergom és Vidéke, 1920. június 5. / 126. szám)

Aláíratott…

1920 június 4-én délelőtt 10 órakor a megkínzott, megtépett, halálra ítélt magyar nemzet képviselői a gyászos bukás eredményeképp aláírták a békeokmányt. A toll félelmetes, idegrontó csendben sercegett s az aláírók ajkán egy nemzet láza lihegett, a meggyötört Hungária fájdalma vonaglott.

A magyar nemzet tehát fenékig kiürítette a keserűség serlegét s bizony-bizony, ha az emlékek kövére nem hajthatná le fáradt fejét, elemésztené a pokoli fájdalom. De a dicső emlékek, mint jótékony tündér ölelik körül csüggeteg lelkét bátorságra, hősi türelemre erősítvén s a nagy gyász pedig, amely után el fog jönni a virradat, a feltámadás, hitet, reményt, bizalmat csepegtetnek a vergődő szívbe. Ezer év megpróbáltatással teli kemény küzdelmei után nem bukhatunk az örök enyészet sírjába. Az az erő, az az elszántság, mely ez örök ellenségektől körülvett országot ezer éven át fenntartotta, amely a nagy háború idején hazánkat kikényszerítette a népek küzdelmének véres porondjára, hogy életéért, igazságáért harcoljon s amely a magyar katona szívét rettenthetetlen bátorrá lelkét az emberfeletti szenvedések elviselésére acélkeménnyé tette, nem halt meg, csak alszik, külső és belső ellenségek légiói törtek vesztére, egyik nyíltan, másik alattomban. A nyíltan támadókkal bátran szembe nézett, négy és fél éven át bámulatra méltó hősiséggel vert vissza minden támadást. De az alattomban támadók: a papírbakancsot és homokkonzervet szállítók s a politikai hazárdjátékosok, kik a defaitismus magvait szórták szét a hadseregben, elgyengítették, etiporták a magyar őserőt, megfosztották lombjaitól az évezredes fát.

A letiport magyar őserő néma keserűséggel, keresztény megadással vonult félre vérző sebeivel, irt keresvén azokra.  A legjobb orvos az idő.

A sebek lassanként begyógyultak, s a beteg életadó mély álomba merült. De most, amikor elhangzott a rémes kiáltás: „Aláíratott!“ amikor az ország harangjai sírva búcsúznak — ha rövid időre is — Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Késmárk, Pozsony s a Bánát magyarjaitól, amikor a söpredék nációk, melyek nem méltók arra, hogy Hungária saruszíját megoldják, kárörvendő kacajjal dölyfösködnek a rablott holmiban, s olcsó győzelmüket megkínzott magyarok vérében és könnyeiben fürösztik meg, akkor felébredt a mélyen alvó, s beköltözött újra minden magyar szívbe és karba az erő, minden magyar agyvelőbe az öntudat képében.

Szívünk újra bátor, újra elszánt,s lelki szemünk már nem látja oly sötétnek a jövőt. Hinni tudjuk, hogy a nemzet ősfájának törzse még jó, hogy csak a lombjait pusztították el a hernyók, melyeket azonban a szorgos kertészkedés ki fog irtani. Vagy ha nem, akkor .. . „eljövend a jótékony vihar, mely élősdi férget letipor, kimar.“ S amikor kitombolta magát az orkán, az ég alján feltűnik majd a szivárvány, — a győzők bosszúja helyett az ég békéjét hintvén szét az osztatlan Nagy-Magyarországban.

(Egri Népujság – napilap, 1920. június 5. / 127. szám)

CONSUMATUM EST . . .

1920 június 4-én.

A kereszten vértanúi háláit halt isteni Megváltó összes fájdalmait átérezve, a magyar nemzet lehajtja a fejét.

Consumatum est . . . Beteljesedett . . .

Június negyedikén, egy erős lelkű és acél szívű magyar keze, aláírta azt a békét, amely méhében viseli az új háborút. Erős volt annak a magyarnak a lelke, hogy el nem borult, acélból volt a szíve, hogy meg nem repedt, abban a pillanatban.

Ne hintsünk hamut a fejünkre, ne gyászoljunk. A vezeklés, a mea culpa nem segít mi rajtunk. Emlékeztessük a világot június negyedikére. Ez a dátum még felrobbantja Európát. Június negyedikén helyezték el ellenségeink azt a pokolgépet, amely őket — sokkal hamarább, mint gondoljak — a levegőbe röpíti. A tűzcsóva mindég a mi kezünkben lesz. Csak a kellő pillanatra várunk.

Félre a gyásszal, nem kell fekete lobogó; ne kondijának meg a lélekharangok, a pap se mondjon rekviemet.

Élünk. Szent István birodalma él. Gyáva hazugság az, hogy felszabdalták. Amit a Trianoni palotában- aláírtak, az egy hitvány rongydarab. Ezt a békét mi sohasem fogjuk betartani.

A Szentháromság egy Isten, minket úgy segéljen, úgy büntessen!

***
Kunok! A békeszerződést a kormány aláírta. (5 szó cenzúrázva) A szerződés semmis. Senkit sem kötelez, soha el nem ismerjük. Nem mondunk le soha ezer éves hazánk határairól. Nem mondunk le soha idegen iga alatt szenvedő testvéreink millióiról. Visszaszerezzük drága hazánkat. Készüljön mindenki új harcra.

(Halasi Ujság, 1920. június 6. / 45. szám)

A trianoni béke

keserű, fájdalmas, elviselhetetlen érzéssel tölti el az országot, amely mindaddig fog tiltakozni és küzdeni ez ellen ai jogfosztás ellen, amíg Magyarország ismét nem lesz a régi. És ha nagy az ország fájdalma, akikor az ország szivében, itt Budapest fővárosban, kell ennek a mérhetetlen fájdalomnak legmélyebben nyilatkoznia. Gúzsba kötött kezekkel, egy leromlott, elszegényedett nemzet megalázottságával állunk a jövő előtt, amely olyan lesz, amilyenné majd magunk fogjuk tenni. Hogy milyen lesz ez a jövendő, nagy-e és szép-e, régi dicsőségünket visszahódító-e, vagy ernyedt, poltrón, megalkuvó, ölhetett kezű-e, mindez a mi dolgunk, a mai és a jövő generációé. Apponyi Albert a nemzetgyűlés tagjaihoz intézte a nagy szót: Rajtatok áll. De nemcsak rajtuk, hanem rajtunk mindnyájunkon, az ország és a főváros minden polgárán áll, hogy dolgos kezekkel, céltudatos munkával megkezdjük és befejezzük az új honfoglalást. (…)A kis országnak, amelynek fejét-lábát vágta le a gyűlölet, az elfogultság és az emberi elme korlátoltsága, a jövőben a kis Dávid szerepét kell játszania, hogy lebírja a hatalmas Góliátot, hogy lenyűgözze a velünk szemben harcba szállott rosszakaratot, kinyissa a kapzsi markokat, amelyek igaztalanul eltulajdonított kincseinket szorongatják. Az erőnek, a munkának, a magas kultúrának olyan méreteivel kell elkápráztatnunk kis ellenségeink sunyi szemeit, hogy az igazi, az átható fény elől menekülnie kelljen igazságtalanságaiknak.

(Fővárosi Hírlap, 1920. június 9. / 24. szám)

Szomorú pénteki nap

volt a tegnapi. Nem azért, mintha azt hinnők, hogy azok a békefeltételek, melyeket aláirtunk, tartósan érvényesülni fognak. Ezt senki se hiszi sem Magyarországon, sem az egész világon. De azért szomorú, hogy a pillanatnyi helyzetünk olyan, hogy nem lökhetjük el azt a tollat, melyet odanyújtanak, hogy Írjuk alá a világtörténelem legerőszakosabb és legnevetségesebb békeszerződését, nem téphetjük millió darabra azt a bután türelmes papirost, melyre ellenségeink oktalan és erőszakos képtelenségeiket felírták. Az fáj, az ver le, hogy meg kell fognunk a tollat, oda kell vetnünk a papírra’ ezeresztendős, világhíres, becsületes nevünket, meg kell várnunk, míg megszárad a tinta ezen a kierőszakolt aláíráson, hallanunk kell megrablóink diadalüvöltéseit és nem fojthatjuk torkukra olcsó győzelemordításaikat.

Prédára és zsákmányra éhes ellenségeink három oldalról fognak körül bennünket, de még a szabad rablás ígéretével sem fogják tudni megmételyezett hadseregüket reánk zúdítani ; anyagias, haszonleső uralmuk alattvalóit nem fogják tudni feltüzelni a rablás Ígéretével. Bennünket szent érzelmek hevítenek, a honszeretet, véreink szeretetének tüze lobog minden emberünkben és minden katonánkban és ezzel az elkeseredett és elszánt táborral hiába állítják szembe az egész világ haderejét, a zsákmányra indulók hada egy percig sem tud előttünk megállani. De nekünk kockáztatnunk még sem szabad semmit. Nekünk biztosra kell mennünk, mert ha most elbukunk, sok nemzedék munkája nem tud feltámasztani. Ha a biztos siker nem kecsegtet, akkor nem szabad semmi kockázatos vállalkozásba fognunk. Ez a komoly, józan megfontolás vezethette bizonyára a kormányt, midőn a békeszerződés aláírását határozta el.

A mi igazságunk a napnál fényesebben tündököl. Nekünk ezt az igazságot fegyverrel diadalra juttatnunk csak a legvégső esetben szabad. Mi bízunk ideig-óráig megtévesztett nemzetiségeink józan belátásában, mi bízunk abban a politikai érettségben, melyre évszázadok óta nevelni igyekeztünk őket, mi bízunk a mi szabadságszeretetünk, szabadelvűségünk, jogtiszteletünk elpusztíthatatlan vonzó erejében, mely abban a pillanatban visszahozza elszakított testvéreinket, ezeréves küzdelmeink osztályosait a szent magyar haza kebelére, amint elpárolog a bódító mámor, amint megszűnik uralkodni az erőszak. Mi az elcsábított és megtévedett gyermekkel állunk szemben, akit türelemmel és szeretettel kell a csábítás karjaiból megmenteni, a dómon varázslatából kiszabadítani. Mi szentül hisszük, hogy azt az ezeréves köteléket, mely ennek a hazának népeit jó és balsorsban összefűzte, nagyzási hóbortba esett kalandor politikusok uralmi vágya nem fogja tudni összetépni; szentül tudjuk hogy a magyar haza szerető kebléről nem szakíthatják le éhes vámpírok azokat a gyermekeinket, akiket évszázadok alatt befogadtunk, tápláltunk, gyámolítottunk és neveltünk. Azt az erkölcsi, szellemi és lelki kapcsot, mely hazánk különféle nemzetiségeit egymáshoz és a magyarsághoz fűzte, nem tépheti el a fajiságnak, a származásnak, a vérségnek félig-meddig mesterségesen teremtett kapcsolata. A történelmi és érzelmi közösség, a természet és gazdaság törvénye erősebb lesz minden imperialista hódításvágynál, minden kicirkalmazott békeszerződésnél. Ez a mi bizodalmunk, ez a mi fegyverünk.

De ha mégis megcsalódnánk igazságos és jogos reményeinkben, ha a méreg, melyet nemzetiségeink testébe oltottak, halálossá válhatnék, ha az erőszak, melyet véreink ellen alkalmaznak, nem tér idejekorán észre, hát akkor, akkor igen, ismét ott leszünk, ott leszünk mindnyájan, mint egy ember, ott leszünk igazságunk mellett az ultima ratioval, ott leszünk őseink ezeresztendős fegyverével és akkor meg fogják látni szomszédaik, meg fogja látni még egyszer az egész világ, hogy ki a magyar, hogy a magyar él és Buda áll még és ha újból lángba borul is az egész világ, az igazságnak, a mi igazságunknak diadalmaskodnia kell.

***

Június 4 a magyar történelem egy újabb szomorú és mély fájdalommal telített gyásznapja. Méltán sorakozik Mohi, Mohács, Világos és október 6-a mellé. A béke aláírásának örökké bánatos napja Gyulán külsőleg is lehangoló, ködös borulatos volt. A templomokban délelőtt 10 órakor egybegyűlt a nép minden osztálya, megható mély levertséggel, a harangok szomorúan kongatták a napot elfogó hírt, hogy ma van az ország- temető bélié aláírásának ítéletnapja. De Mohács után jött Budavár visszafoglalása, a végvárak felszabadulása, — 1849-re és október 6-ra jött 1868, — és most is fog jönni egy új dátum, egy új napfényes nap, mert az ezeréves nemzetet örökre eltemetni nem lehet, a koporsóból kitör és eget kér.

(Békés, 1920. június 5. / 46. szám)