Nagypéntek – Jézus Krisztus kereszthalálának napja
Nagypéntek, latinul: Feria sexta in parasceve = készületnap péntekje, a görögöknél „a szent és nagy péntek”, édes Üdvözítőnk kínszenvedésének és kereszthalálának a napja.
A keresztényeknek ez a nap mindig gyásznap volt, mert a megváltás örömét a sebekkel borított, vérző Üdvözítő iránt érzett részvét visszaszorította.
Krisztus Urunk kereszthalálának emlékezetére az Egyház már a legrégibb időktől fogva ezen a napon legszigorúbb vezeklést tartott, szentmise nem volt, csak a Jézus szenvedéséről szóló ó- és újszövetségi szentírási részleteket olvastak fel, imádkoztak minden rangú és rendű emberért, és az előző napon előre átváltoztatott ostyával áldozott meg a pap. Ez volt az előre megszenteltek miséje, amit nálunk magyarul csonkamisének hívtak.
Ezen a napon soha nem volt szentmise, és a liturgikus színek használatba jutása óta egészen a II. vatikáni zsinatig mindenhol fekete színt használtak e napon.
A nagypénteki ünnepélyes istentiszteletet délután kell végezni, méghozzá 3 óra tájban.
Nagypéntek – Szent Ambrus szerint –
„a kesergés napja, melyen böjtölünk”, a „gyásznak napja, nem ünnepi öröm napja” (Apostoli konstitúciók).
Ma – lehetőleg délután 3 órakor – álljunk meg egy pillanatra, gondoljunk Üdvözítőnk szenvedésére és halálára, hogy
„úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).