Délvidék Kiemelt 

Hatalmas szobrot kap Szabadkán a Délvidéket elfoglaló „balkáni mészáros“

Pontosan egy héttel a trianoni békediktátum 100. évfordulója előtt   a szabadkai városi képviselő-testület haladó-VMSZ-es tagjai a testület tegnapi ülésén megszavazták, hogy szobrot állítsanak a Délvidéket elfoglaló Karađorđević Péter királynak, amelyre 18 MILLIÓ 800 EZER dinárt (kb. 160 EZER eurót!) [1] szánnak a városi költségvetésből. A javaslatot a jelenlévő  „ellenzéki“ képviselők is támogatták.

A döntés szerint a hatalmas Karađorđević -szobor a Jadran mozi előtt kap helyet, és csak a talapzata 5 méter magas lesz, amely gránitból fog készülni. A szoborállítást Szabadka Város költségvetéséből fogják finanszírozni, tehát a szabadkai magyar adófizetők pénzét is ráköltik.

A szabadkai subotica.com portál még január elején megírta, hogy a szabadkai önkormányzat idei tervei között az is szerepel, hogy szobrot állítsanak I. Péter királynak, akinek egyébként semmi köze nem volt  Szabadkához, még csak nem is járt ott.

Ezután a „kölcsönösség“ jegyében a VMSZ alapítványa, a Bíró Károly Alapítvány kérvényt nyújtott be az egykori szabadkai polgármestert, Bíró Károlyt megformáló  szobor felállítása iránt. Fontos leszögezni, Bíró Károly kétségtelenül megérdemli, hogy szobrot kapjon, hiszen erős kötődése volt a városhoz, élete során „letett valamit az asztalra”, nem is akármit.

Csakhogy, ha a logikát követjük, a „kölcsönösség“ jegyében – SZINTÉN A SZABADKAI ADÓFIZETŐK PÉNZÉN! – most nem Bíró Károlynak, hanem valamelyik magyar államfőnek – például Szent István királyunknak – kellene egy ugyanakkora összeggel,  ugyanakkora méretben, 5 méteres gránittalapzaton álló egészalakos bronzszobrot állítani a város központjában, mint amilyet Karađorđević Péter király kap, hogy mindenki jól láthassa.

Ráadásul Szabadka Város a költségvetésből – nesze neked egyenjogúság és kölcsönösség! – EGY DINÁRT SEM AD [2] a Péter-szobornál sokkal-sokkal szerényebb, olcsóbb és kisebb, talapzat nélküli Bíró-szobor elkészítésének költségébe, amelyet a  VMSZ-es Bíró Károly Alapítvány önerőből fog megoldani, feltehetőleg magyar állami támogatásból (csak zárójelben tesszük hozzá, hogy Kosztolányi és Hunyadi János brutálisan félresikerült szobrai után nem lepődnénk meg, ha ez a szobor is karikatúra szerű lesz).

A kölcsönösség hangoztatása így abszolút hamis és hazug formula arra, hogy így, ezen az úton adják be a gyanútlan magyaroknak  a keserű pirulát, hogy elkábulva nyeljük le a rezsim nagy műgonddal kiagyalt kásáját, méghozzá történelmünk legnagyobb tragédiájának 100. évfordulóján. Ugyancsak hamis Pásztor Bálintnak az az állítása, miszerint a „város méltó emléket állít Bíró Károly polgármesternek“. Szabadka Város CSAK Péter szerb királynak állít szobrot, Bíró Károlynak egy pártalapítvány, a Bíró Károly Alapítvány állít emléket, míg  Ivan Antunović püspöknek az  Ivan Antunović Katolikus Társaság, ez utóbbi kettő önköltségből, a városi tanács, a Községközi Műemlékvédelmi Intézet, a művelődési minisztérium és  a városi képviselő-testületet jóváhagyásával.

A tegnapi ülés után az egyik rezsimpárti káder nyilatkozva elmondta, hogy Péter király megérdemli, hogy szobrot kapjon Szabadkán, „amely egy többnemzetiségű, többvallású város, hisz ő ezen értékeket tiszteletben tartotta“. Na de tényleg így volt-e? Vagy netán Pásztorék maguk is hozzájárultak tegnap Szabadka további balkanizációjához azzal, hogy támogatták, hogy Szabadka Város  kültéri szobrot állítson Péternek? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre próbálunk választ adni Karađorđević Péter király életéről szóló alábbi tanulmányunkban.

Karađorđevićek

A Karađorđević  család nem büszkélkedhet nagy múlttal. A család ősei valószínűleg albánok voltak, akik a többnyire katolikus vallású klementinus  (vagy  másképpen  kliment, këlmend ) albán törzs pravoszláv vallásra tért ágához tartoztak [3]. A klementinusok ezen ága a šumadijai Rudnik faluban telepedett le 1739-ben. Gjin Marash Klimenti  unokája [4], a saját édesapját és testvérét brutálisan meggyilkoló  [5] írástudatlan marhapásztor Karađorđe, a szerb királyi dinasztia őse, aki az első szerb felkelés (1804—1813) élére állt. E felkelést a törökök leverték, de csakhamar kitört a második (1815), a szintén írástudatlan disznópásztor – egyébként Karađorđe komája – Miloš Obrenović  vezetése alatt, amely célt ért: Szerbia szuverén fejedelemség lett török függésben. Miloš levágatta Karađorđe fejét, amivel megindult a két család között a 90 évig tartó irtó háború. Miloš és fiai kegyetlenül és erőszakosan uralkodtak, úgyhogy a szerb nép visszakívánta a török rabigát. Végül is egy forradalom elkergette őket és Karađorđe fia, Sándor (Aleksandar) lett fejedelemmé (1842-1858).

Karađorđević Péter (Petar) 1844. augusztus 11-én született Belgrádban. Anyja, Persida Jevrem Nenadović  vajda lánya volt. Édesapja Karađorđević Sándor fejedelem két évvel  Péter világrajövetele előtt, 1842. szeptember 14-én foglalta el a belgrádi fejedelmi széket, 1848-ban fejedelemként engedélyezte, hogy szerb önkéntesek átléphessék a magyar határt, akik borzasztó mészárlásokat hajtottak végre a fegyvertelen délvidéki magyarokon [6].

Osztrákbarát politikája ugyanakkor népszerűtlenné tette Sándort és több sikertelen kísérlet után 1858-ban orosz segítséggel elkergették az Obrenovićok. Újra az öreg Miloš (1858-1860), majd ennek halála után fia, Mihály (1860-1868) került trónra, akinek neje Hunyady Júlia grófnő volt. Mihály fejedelem merénylet áldozata lett. A gyilkosság értelmi szerzői Karađorđević Sándor és Karađorđević Péter voltak, ami miatt Sándort távollétében 20 év börtönre ítélték Szerbiában [7], míg Pétert halálra [8].

Mihály után Miloš Obrenović unokaöccse, Milán (1868-1889), majd ennek fia, Sándor (1889-1903) uralkodtak.

Persida, Karađorđević Péter anyja nagyravágyó asszony volt[9], fiát rávette, tegyen nyilatkozatot az újságokban, hogy őt tekintsék a szerb trón jogos követelőjének. Magát a hercegi címet Péter önkényesen vette fel. A címet sem a szultán, sem a montenegrói fejedelem, sem az orosz cár nem adományozta  családjának, sem a szerb szkupstina nem igazolta, a fejedelem révén sem volt joga erre, hiszen  Karađorđević  Sándor a fejedelmi címet – ellentétben az Obrenovićokkal – nem  öröklési joggal, hanem választással kapta. [10]

Külföldi évek

Karađorđević Sándor 1858-ban Magyarországra menekült, ahhoz a néphez, amelyet gyűlölt és „szerviánus“ önkéntesekkel gyilkoltatott, és akiktől most menedéket kért. A fiatal Péter is követte apját a száműzetésbe: Zimonyban, Pesten és  Bokszegen, majd Párizsban lakott, leghuzamosabban  Svájcban élt. Párizsi tartózkodása alatt Péter idejét főleg lakmározással, billiárdozással és mulatozással töltötte [11]. Párizsban csatlakozott a szabadkőművességhez. [12]

1870-ben Pierre Kara néven jelentkezett a Francia Idegenlégióba. 1870-71-es háborúban, a francia idegenlégió hadnagyaként küzdött Németország ellen. [13] 1875  táján  Petar  Mrkonjić  álnéven  útonálló  csapatot  vezényelt  Boszniában. 1876-ban részt vett a boszniai felkelésben, mint a felkelők egyik vezére.

Obrenović Mihály szerb fejedelem meggyilkolása. Távollétben Karađorđević Pétert Szerbiában halálra ítélték a gyilkosság kapcsán

Svájci szegényes hotelélete alatt élénk figyelemmel kísérte a szocialista mozgalmat. Ferdinand August Bebel emlékirataiban is megemlékezik a fiatal Karađorđević Péterről, aki az 1870-es évek végén Zürrichben „gyakran fordult meg elvtársaink között“, sőt az emigrációban élő naplopó német szocialisták szűkebb baráti körének, az úgynevezett „Mohren-klub”-nak „viclám összejövetelein” is nem egyszer vett részt [14]. Feltehetőleg Svájcban ismerkedett meg későbbi jóbarátjával és legnagyobb szövetségesével, Nikola Pašićtyal [15]. Pašić a zürichi politechnikum hallgatója volt a hetvenes évek elején, ahol összebarátkozott az odasereglett, szélsőséges politikai irányhoz tartozó orosz fiatalsággal, valamint  Svetozar Marković  szocialista tanaival is, akinek követője volt politikai pályafutása kezdetén. Marković  testvérét, a radikális párti Jevrem Markovićot, Pašić politikai barátját 1878-ban végezték ki, mert részese volt az 1877-es topolai felkelésnek, amely Obrenović Milán megdöntését és Karađorđević Péter hatalomra juttatását tervezte.  1877 októberében Péter  Bukarestben tartózkodott, „ahol engedelmet kapott arra, hogy a főhadiszálláson a(z orosz) cár színe elé járuljon“.[16] 1878 júniusában személyesen  átlépte a román-szerb határt azzal a céllal, hogy rábírja Szerbia lakosságát újabb lázadásra az Obrenović dinasztia  ellen, csakhogy kudarcot vallott, ami miatt megint Magyarországra szökött. A szerb kormány kiadatását kérte, három hónapig rettegésben teltek napjai bokszegi birtokán, ahol internálva volt [17].

Időközben nagy változások történtek a szerb trónon ülő Obrenovićok politikai orientációjában: Milán király 1878 óta egyre szorosabbra fűzte a viszonyt Szerbia és Ausztria-Magyarország között, a Bulgáriát támogató Oroszországgal szemben teljesen Ausztria-Magyarországra támaszkodott. Ezt a politikát követte fia: a tragikus véget ért Sándor is, a Karađorđevićek viszont Péterrel az élén eközben teljesen Oroszország felé orientálódtak.

Péter agyba-főbe verte feleségét, állítólag annyira megrúgta, hogy az asszony belehalt a korai szülésbe

Péter egész életét  a céltudatos cselekvés és a hatalomvágy, a szerb trónra való igényének érvényesítése jellemezte. 1882-ben I. Miklós (Nikola) Petrović Njegoš montenegrói fejedelem neje, Milena királyné lányaival együtt elutazott a franciaországi Vichy nevű elegáns üdülőhelyre, és láss csodát, épp ott termett a 38 éves Karađorđević Péter, aki rögtön elcsábította a fejedelem 18 éves lányát. [18] A beszámolók szerint a megromlott anyagi helyzetben lévő, kalandor életet élő Péternek a montenegrói király imádott lánya csak érdekházasságra kellett, hiszen tudta, hogy I. Miklós mekkora tekintélyt és népszerűséget élvez a szerbek és a szláv népek között [19].  A montenegrói uralkodó egyébként nagyon előnyösen adta férjhez a lányait. Ilona (Jelena) nevű lánya III. Viktor Emánuel olasz király felesége lett, Milica Pjotr Nyikolajevics orosz nagyherceghez ment nőül, Anasztázia pedig Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceghez, Pjotr testvéréhez. Valószínű, hogy ez a nagyhercegné erősen egyengette sógorának, Karađorđević Péternek az útját az orosz cár kegye felé.

Péter 1883. augusztus 11-én (julián naptár szerint július  30-án) feleségül vette Zorkát, akivel egy ideig Cetinjén élt[20].  Gyakran agyba-főbe verte feleségét, sokszor minden ok nélkül, ami miatt apósa meggyűlölte.[21] Hét éves montenegrói tartózkodása alatt folyton teherbe ejtette nejét (Házasságából három fia született: György (Đorđe, 1887-1972), Sándor (Aleksandar, 1888-1934) és András (Andrija, *† 1890),  illetve két lánya, Ilona (Jelena, 1884-1962) és Milena (1886-1887), mígnem 1890. március 16-án Zorka meg nem halt. A hivatalos szerb történetírás szerint koraszülés következtében fellépett hashártyagyulladás végzett vele[22], ugyanakkor legidősebb fia, Karađorđević György herceg, aki akkoriban hároméves volt később úgy emlékezett, hogy édesanyja terhessen leesett a lépcsőn, amikor rohanni kezdett a férje után, aki épp akkor tért haza az egyik utazásáról[23]. Létezik Zorka haláláról egy harmadik verzió is. A montenegróiak szerint Péter egyik szokásos dühkitörése miatt a szerencsétlen asszony állapotosan lezuhant a lépcsőn, azaz Péter annyira megrúgta, hogy Zorka belehalt a korai szülésbe [24].

Karađorđević Péter Cetinjén

Zorka halála egy különös helyzetet teremtett Péter és I. Miklós között, ami  annak idején nagy port is vert fel. A pénzéhes Karađorđević Péter ugyanis beperelte egymillió rubel ki nem adott hozomány erejéig apósát, ami csak tovább növelte Miklósban a Péter iránti gyűlöletet [25]. Péter ekkor Svájcba költözött és onnan érintkezett a Sándor megbuktatására törekvő párthíveivel, a fanatikus nagyszerb Nikola Pašić vezette szerb radikálisokkal[26]. Genfben központi forradalmi irodát alapított, rendszeres hírszolgálattal az európai sajtó számára, még a délmagyarországi szerb lapokban is kiáltványt intézett a szerb néphez, amelyben követelte, hogy ültessék a trónra[27]. La Serbie címmel egy francia nyelvű lapot adott ki, amelyben semmi más nem volt, mint az Obrenovićok  állítólagos  bűneinek felsorolása[28]. Ugyanott ellenrendőrséget is szervezett az Obrenović-ellenes  szerb menekültek megfigyelésére Svájcba, Belgiumba és Párizsba küldött szerb titkos rendőrök ellenőrzésére.[29]

A radikálisok

A nagyszerb eszmének, amely a  19. század első felében kelt életre Stefan Stratimirović karlócai pravoszláv érsek, Vuk Karadžić, Ilija Garašanin, Svetozar Miletić lelkében, a szerb Népi Radikális Párt Nikola Pašićtyal az élén adott határozott formát és célkitűzést.

A radikálisok működése két különböző, ugyanakkor egymást kiegészítő részre oszlott [30]. Az egyik: Szerbia belpolitikai viszonyainak megváltoztatása, a másik: Nagy-Szerbia megteremtése. Az előbbi nélkül minden bizonnyal nem kerülhetett volna sor a másikra [31]. Mert amikor Pašić fiatalos buzgósággal és elszántsággal belevetette magát a politikai küzdelmekbe és megalakította a radikális pártot, amely működésének első percétől kezdve Oroszországtól várta az utasításokat és az anyagi támogatást, – ahogy fent megírtuk – Szerbiában az osztrák-magyar barát Obrenović  dinasztia  ült a trónon. Pašićnak és a radikálisoknak, akik tisztában voltak azzal, hogy nagyszerb törekvéseik szemben állnak Ausztria-Magyarország érdekeivel, és támogatást csupán Oroszországtól remélhetnek, ebből kifolyólag mindent el kellett követniük az Obrenovićok  eltávolítására. A topolai sikertelen felkelés után  Pašić és radikális társai közvetlen megoldással próbálkoztak. Három összeesküvés és három merénylet történt Obrenović Milán ellen, aki a hadsereg tisztikarának támogatását élvezte. Amikor Milán meghalt Bécsben 46 éves korában és fiától elfordultak a tisztek, akkor gyilkolták meg az utolsó Obrenovićot, hogy helyébe trónra ültessék a velük és az orosz politikával egyetértő Karađorđević Pétert, akinek – mint azt látni fogjuk az alábbiakban – köze volt az egész Európát megrázó barbár királygyilkossághoz.

Májusi királygyilkosság

1903-ban véres tragédia játszódott le Belgrádban, amely egész Európát sokkolta. Június 10-ről 11-ére virradó éjszakán (május 29-ről 30-ra a julián naptár szerint), alig tíz nappal azon választás után [32], amelyet elvesztett  a radikális-haladó párti koalíció, Obrenović Mihály fejedelem meggyilkolásának napra pontosan 35-ik évfordulóján, összeesküvő katonatisztek (az Egyesülés vagy Halál társaság tagjai) behatoltak a királyi palotába, majd bestiálisan [33]  meggyilkolták Obrenović Sándor királyt és feleségét, Draga Mašin királynét.

48 golyó járta át a királyi pár testét. Különösen borzalmas az, amit a királynéval tettek. Mikor a lövések után még némi élet volt benne, levágták az egyik mellét, felvágták a szerencsétlen nő hasát, ingét beleáztatták a vérbe és a véres rongydarabot babaalakba kötve, kitartották az ablakba és a katonák felé kiáltottak: „Ez az a gyerek, akit oly sokszor ígértek nektek Sándor és Draga!“, majd több darabra vágták a holtesteket és kidobták az ablakon. Az irtózatos vérengzés után pár perccel már futárok járták be Belgrád utcáit és kiabálták: „Éljen Karađorđević Péter király!“ A királygyilkosságnak a fő oka az volt, hogy Péter legyen a király.

Obrenović Sándor király és Draga Mašin királyné brutális meggyilkolása

Egy francia újságíró, De Prévignaud Belgrádban járt 1903 júniusában, és húsz napon át kikérdezte a véres esemény összes résztvevőit és tanúit. Ebből alkotta meg a belgrádi királygyilkosság képét is, és megállapította a gyilkosok és cinkostársak teljes névsorát. Cikkében [34] a legsúlyosabb vádat emelt Karađorđević Péter és Carikov belgrádi orosz követ ellen. Azt állította róluk, hogy előre tudtak a gyilkosságról, sőt, hogy ők szervezték azt. De Prévignaud cikkében elmondta, hogy az összeesküvés székhelye Genfben volt, a Rue Belletnek abban a házában, ahol Karađorđević Péter lakott. Ő adta ki a parancsot Živojin Balugdžić nevű titkára útján, hogy nem elűzni  kell a királyt, hanem megölni. Mellette a főbűnös Carikov orosz követ volt, aki mindenről előre tudott. Siker esetére Péter a tiszteknek előléptetést és a hozzácsatlakozóknak jó állásokat ígért. Titkára Balugdžić háromszor utazott Belgrádba álruhában. Először Radomir Milinković Alavantić szabácsi puccsát szervezte, második útja során történt a Sándor király elleni mérgezési kísérlet, a harmadik után a királygyilkosság, amelynek tervét, a királyi palota körülzárásának tervével együtt Balugdžić hozta Belgrádba.

Szerbiában a hivatalos historiográfia közel egy évszázadon keresztül  – érthető okok miatt – igyekezett eltussolni Péter szerepét a királygyilkosságban. 2016-ban a belgrádi Večernje novosti napilap cikket közölt Vasa Kazimirović: Nikola Pašić i njegovo doba című könyvére hivatkozva. Kazimirović könyvében egy 1904. április 28-án keletkezett szigorúan bizalmas jelentés olvasható, amelyben az áll, hogy Péter kérésére gyilkolták meg Sándor királyt.[35]

Szerbia új királya

Sándor király meggyilkoltatása után Péter rálépett a vérrel szennyezett szerb trónra. A már feloszlatott  [36] szerb parlament június 15-én egyhangúan megválasztotta Pétert. A szkupstinának és a hadseregnek küldöttsége június 24-én diadalmenetben hozta haza a Svájcban többmilliós adósságot felhalmozó, Szerbiában távollétében halálraítélt Karađorđević Pétert, aki 45 évi távollét után lépett ismét Szerbia földjére. 1904. szeptember 21-én Belgrádban ünnepélyesen megkoronázták.  Európa akkor nyíltan azzal vádolta Pétert, hogy előre tudott a gyilkosságról és ennek a vádnak erős valószínűséget kölcsönzött az is, hogy Péter nemcsak nem büntette meg a királygyilkos tiszteket, hanem kitüntette és magas méltóságokkal is felruházta őket. [37] Pétert a nyugati hatalmak jó darabig nem akarták Szerbia urának elismerni, sem diplomáciai viszonyba lépni vele.

I. Péter koronázása

Az Egyesült Királyság erélyes diplomáciai fellépésére, szakítania kellett azokkal a katonatisztekkel, akik a királygyilkosság előkészítésében túlságosan kitüntették magukat. E szakítás ugyanakkor csak külsőleges volt. A királygyilkos tiszteknek „relegált“ állapotukban sem volt éppen rossz dolguk, sőt. A hadsereg maga pedig dédelgetett kedvencévé vált az országnak. Hasonlóképpen mint ma, akkor sem jutott nagyon pénz kultúrára, vízszabályozásra, út- és vasútépítésre, oktatásra, egészségügyre, városrendezésre. Az alkalmazottak akkor is megalázóan kis fizetésekkel voltak kénytelenek megelégedni. A hadsereg azonban, bár drága kölcsönpénzen [38], felszerelődött. A tisztek csapatostól mentek állami ösztöndíjakkal külföldi, főleg francia és orosz katonai iskolákba. Fizetésük aránytalanul nagyobb volt, mint a többi közalkalmazottnak.

Az országban megromlott a közbiztonság,  politikai gyilkosságok, rablások, megfélemlítések rendszeressé váltak.[39]

Péter király külpolitikája

Az új szerb király szakított elődei politikájával és egészen az orosz, pánszláv irányzat karjaiba vetette magát. A kormányt az oroszbarát radikálisok vették át és Pašić már 1904 elején elkészítette a nagyszerb állam felállítására vonatkozó emlékiratát, amit Péter király saját nyílt programjává tett [40]. Azóta Szerbia, mint az Osztrák-magyar vöröskönyv [41] bevezetése mondja, „szakadatlanul azt a célt követte, hogy ellenséges propaganda és forradalmi üzelmek segélyével aláaknázza Ausztria-Magyarországnak délszlávok lakta vidékeit, hogyha majd az európai helyzet a nagyszerb tervek megvalósításának kedvezni fog, a monarchiától elszakítsa azokat.“

Céljai elérésének érdekében a  Karađorđevićekből, radikálisokból és az összeesküvő katonatisztekből álló rezsim[42] két társaságot szervezett, amelyek a polgári és a katonai törekvések megvalósításán dolgoztak. A polgári volt a „Narodna Odbrana” (Nemzetvédelem), a katonai pedig az „Ujedinjenje ili Smrt” (Egyesülés vagy Halál), amely „Crna ruka“ (Fekete kéz)[43] néven volt ismeretes.

Törökország, Ausztria és Magyarország délszláv részeit, valamint Montenegrót ekkor agitátorok és merénylők lepték el. Montenegró fejedelme és osztrák és magyar méltóságok ellen merényleteket követtek el:  Marijan Varešanin táborszernagy, Csuvaj és Skerlecz horvát bánok, illetve a magyarbarát Lukijan Bogdanović karlócai szerb pátriárka elleni merényleteket, melyeknek sorát Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása zárta le [44].

 „Ne pazaroljátok a lőszert, hanem karóval verjétek fejbe a szkipetárokat,  holttesteiket a Vardar folyóba dobjátok“

1910 márciusában Péter király és Nikola Pašić Szenpétervárra utaztak, ahol megszerezték Szerbia számára az orosz udvar és kormány anyagi, politikai támogatását, aminek birtokában két év múlva, 1912-ben az orosz cár  patronátusa alatt létrejött a Balkánszövetség a korábban két nagy ellenség,  Szerbia és Bulgária, illetve Görögország és Montenegró között, amelyet, noha Törökország ellen használtak fel legelőször az első balkáni háborúban, már születése pillanatában Ausztria és Magyarország ellen akartak felhasználni. A szövetség a monarchiából, főleg Magyarországból területek elragadását is kitűzte céljának [45].

1912 végén, az első balkáni háborúban, Szerbia Koszovó, Macedónia és  egy tengeri kijárat megszerzésének érdekében lerohanta Albánia és Macedónia nagy részét. Péter király a szerb hadsereg főparancsnokaként  személyesen is részt vett a hadjáratban. Csapatai bestiális kegyetlenséggel, ezerszámra mészárolták le a békés, fegyvertelen albánokat, időseket, gyermekeket, nőket; katolikus, pravoszláv és muszlim albánokat egyaránt.

Az  egyik korabeli jelentés szerint Kumanovo felé tartva  Péter király menetelő szerb katonákkal futott össze, akik megkötözött albánokat vezettek.  Péter megkérdezte katonáitól, hová vezetik őket, akik azt válaszolták neki, hogy kivégzésre. Péter erre azt mondta, hogy ne pazarolják a lőszert, hanem karóval verjék fejbe a foglyokat,  a holttesteiket pedig a Vardar folyóba dobják be [46].

Álljon itt egy korabeli tudósítás  a Péter király főparancsnoksága alatt álló szerb hadsereg által elkövetett bestiális vérengzésekről:

„A háború minden becstelensége, embertelen aljassága tombolt a szerbek albániai diadalmenetének véres kitöréseiben. Hatalmasabb fillippikát a világ legszédítőbb hatású szónokai nem mondhatnak a háború ellen, megrázóbb festményt Verescsagin sem adhat, visszataszítóbb, megriasztóbb leírást Zola tollától sem várhatunk annál az irtózatos vandalizmusnál, amellyel a magukat nyugati mázzal kendőző szerbek tűntek ki a zordon albán hegyek között. A leghitelesebb forrásból, különböző helyekről összegyűjtve feküsznek itt a szerb hadsereg dicső fegyvertényei. Kénytelenek vagyunk a legszárazabb leírás hangjához folyamodni, mert minden színezés esetleg a valódiság rovására menne. Szkopje városa és környéke a tanúja azoknak az embertelenségeknek, amiket a szerbek az albánok ellen elkövettek. A Reichspost tudósítója napokig látta az embervadászatot, a fölgyújtott falvak lángját. Öt falu elhamvadt, lakosságukat teljesen kiirtották, bár fegyvertelenül fogadták szegények a bevonult szerb csapatokat. A szkopjei erődítmény mögött egy mély szakadék ma is tele van száz és száz holttesttel. A Vistala Voda (Vodno) szakadékban nyolcvan halott hever, temetetlenül. A szkopjei kórházba 132 albán sebesültet vittek, ezek közül  az első napon 80, a második napon több mint 30 halt meg. Ezek a sebesültek jórészt azért kellett, hogy kiszenvedjenek, mert sem ételt, sem italt nem kaptak. Számos sebesültet a Vardar folyóba dobtak, amely naponta megduzzadt az emberi hulláktól. Szkopjenak harmincnyolc csatornája van és valamennyit elrekesztettek a beléjük dobált halottakkal. A szerb komitácsik és katonák loptak és raboltak. Nem is kellett ellenállni ahhoz, hogy az albán golyót kapjon a fejébe. Egy szerb katona, aki Kumanovo ostromában vett részt, dicsekedve mondotta: Sok albán, aki nem tudott menekülni, a háztetőn bújt el. Az ilyen házakat fölgyújtottuk s mikor immár pörkölte őket a tűz, jajgatva rimánkodtak kegyelemért. Lehúztuk és az ajtóhoz állítva, lőttük agyon őket. Csak a gyermekeknél takarékoskodtunk a golyóval, őket bajonettel szúrtuk le. Azért irtottuk ki a falut, mert az egyik házra fehér lobogó volt kitűzve és mégis lőttek. Ezeket a rémségeket a szerb katonatisztek tűrték, sőt megdicsérték a hősöket. Nem csoda, ha az a buta, vérszomjas szerb paraszt azt hitte, hogy ilyen cselekedettel dicsőségére válik a hadseregnek. Tetovo faluban nyolcvanöt albánt, kik nem vétettek senkinek, házaikban agyonlőtték és kiraboltak. Asszonyokon és leányokon — még a tizenkétesztendősökön is — hihetetlen erőszakosságokat hajtottak végre. Talán az volt a csúcspontja az aljasságnak, hogy katonák revolverrel a kezükben kényszerítettek apákat és férjeket, hogy nézzék végig feleségeik és leányaik meggyalázását. Gosztivar falu népe kétszáz török font hadisarc lefizetésével váltotta meg magát. Itt csak hat albánt öltek meg. Ferisovicsban fegyveres ellenállással találkoztak a szerbek. Itt történt, hogy egy albán asszony, akinek lelőtték a férjét, megragadta a halott fegyverét és egymásután öt szerb katonával végzett. A ferisiviesi mészárlásnak ezerkétszáz albán eset áldozatul. A kis faluban ma csak három mohamedán fiu él, akik tizenöt évesek. Gnjilaneban golyóval és tűzzel irtották ki az egész lakosságot. Prizrenben, ahol a Prohászka-affér történt ölhetett kézzel várták az albánok a szerb csapat bevonulását. Itt és Pristinában dolgoztak legvéresebben a banditák. Behatolták a házakba, mindenkit leütöttek, leszúrtak, aki útjukba esett, mindegy volt: gyerek vagy aggastyán. Naphosszat hevertek a halottak az utcán, a győztes szerbeknek másutt akadt dolguk, az életbenmaradt albánok pedig nem mertek kimozdulni házaikból. Az első napon négyszáz albánt gyilkoltak le a szerbek. Speciális zsiványságokat követtek el (…) Prizren környékén. Az egyik faluban katonák kizavarták házaikból az albán asszonyokat, összekötözték és táncra kényszerítették őket. A boldogtalanok sírva, jajgatva járták a haláltáncot, tudták, hogy pár pillanat az élet, hiszen a haramiák töltött fegyvert szegeztek a mellüknek. Egyszerre eldördült valamennyi fegyver és az asszonyok egymásra buktak holtan. Röhögve nézték (…) a szerencsétlen nők utolsó vonaglásait.  Janković generálisnak jelentették, hogy a Gumezek törzse akadályokat állít a szerb csapatoknak az Adria partjához való előnyomulása elé. A tábornok elrendelte, hogy kíméletlenül bánjanak el az ellenállókkal. S ekkor történtek a leghajmeresztőbb rémtettek. Asszonyokat és gyermekeket szalmába csavartak és megkötözött férjeik, apáik jelenlétében elégették őket. Másállapotban lévő asszonyokat valósággal földarabolták és méh magzatukat szuronyaik hegyére tűzték. Az undorító gazemberek ezután négyszáz férfit elhurcoltak és negyvenes csoportokban lőtték őket agyon. Đakovica falut felégették, lakosait megtizedelték. Trstenikben hatvan, Smirában 32, Ferbanban 20. Linbiztában 19, Kamena Glavaban minden embert megöltek. Kamenoban a férfiakat kényszerítették, hogy előbb szalutáljanak a gyilkosaik előtt. A koszovói kerületben huszonötezerre becsülik a meggyilkolt albánok számát. Így fest a szerbek híres fölszabadító hadjárata.“ [47]

Péter király bevonulása Szkopjéba 1912-ben

Az első világháború és Péter király utolsó évei

A balkáni háborúk után Szerbia expanziós törekvései már szoros érintkezésbe kerültek  Ausztria-Magyarországgal. Péter király ezeket a törekvéseket nemcsak nem fékezte, de azokat még növelni igyekezett. Az izgatások és a féktelen agitáció 1914 júniusában az Egyesülés vagy Halál (Fekete kéz) szervezésében  – a szerb kormány tudtával –   a szarajevói merénylethez vezetett, melynek a monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd főherceg áldozatául esett [48]. Mindössze négy nappal a szarajevói merénylet előtt, 1914 június 24-én [49], az agg és beteges Péter király – mintha már országa készülődésben állt volna a nagy leszámolásra – ideiglenesen ráruházta fiára, a 26 éves Sándor trónörökösre az uralkodói jogokat,  majd a Vranjska Banja fürdőhelyre vonult – állítólag – köszvénybajának gyógyítására.

1914 júliusában megtörtént  Ausztria-Magyarország ultimátuma, Szerbia nem adott kielégítő választ, a fegyverek megszólaltak és az első világháború kezdetét vette.

A háború alatt, 1914 őszén Péter királynak menekülnie keltett a monarchia bevonuló csapatai elől. Mikor Belgrád alatt megdördültek az ágyuk, a király Topolán tartózkodott. De mikor a monarchia csapatai átlépték a Drinát, sietve el kellett hagynia a várost. A sietség olyan nagy volt, hogy ott felejtették a király egész arany és ezüst asztali készletét [50]. A királyi udvar elmenekült Ribarska Banjába. A király nem nélkülözött, minden hónapban rendesen megkapta a fizetését, egy évre egymiliókétszázerer frank járt neki. Péter egész nap semmit sem csinált ekkoriban, ült, néha botjára dőlve egészen meggörnyedve tett néhány lépést, olykor Pašić vagy Paču pénzügyminisztert látogatta meg. De jöttek a győzők és neki tovább kellett menekülni Kraljevo, Kruševac felé. Majd innen is tovább, vasúton Nišbe. A király és kísérete itt két autóba szállt, a trén utánuk kocsin ment. Péter lába térdig vastag vattába volt burkolva. Néha leszállt, kínosan görnyedve tett egy-két lépést, de nagyon szenvedett. Sokszor az autó sem mehetett tovább, és mindannyian combig jártak a sárban, a királyt ilyenkor lóra tették. Így vergődött át a régi török határon és elérkezett Mitrovicára. Ezután Montenegrón és Albánián át jött Korfu. Évekig lakott itt országától és trónjától megfosztottan Péter. Ez idő alatt az Antant látta el pénzzel.

Szerbia fegyverképes férfilakosságának közel ötven százalékát vesztette el, de végül és váratlanul bekövetkezett a nagyszerb álom teljes megvalósulása. [51] Délvidék mellett Péter földönfutóvá lett apósának országa, Montenegró is Belgrád uralma alá került. 1919 márciusában formálisan is lemondott a trónról, visszavonult a politikai élettől és Sándor trónörökös mint régens állt az új – „nemzetek börtönének”  is becézett –  Szerb-Horvát-Szlovén királyság élére [52]. Idősebb fiát, György herceget,  még 1909-ben kénytelen volt a trónöröklésről lemondatni Péter, mert dührohamában brutálisan agyonverte saját szolgáját. [53] 1919 nyarán Péter visszatért Szerbiába, 1921. augusztus 16-án meghalt. Sohasem járt Szabadkán. Holttestét a Karađorđevićek temetkezési helyén, Oplenácon helyezték örök nyugalomra.

A jugoszláv szkupstina 1921. augusztus 22-én határozatot hozott, hogy az elhalt Péter királyt „Nagy Péter, a felszabadító” (Kralj Petar Veliki Oslobodilac) névvel kitünteti és emlékére szobrot állít.[54]

Péter-szobrok Délvidéken

I. Péter király halála után példátlan hevességű szoborállítási láz tört ki az országban, s különösképpen Délvidéken, ahol a különböző  évfordulók jó alkalmak voltak arra, hogy a szerb  közösség a szimbolikus térfoglalással is kinyilvánítsa dominanciáját.

 

A topolyai Péter-szobor. 1941 áprilisában a topolyaiak leöntötték kátránnyal, majd utána el lett távolítva

Délvidéken az első Péter király-szobrot Óbecsén állították fel és leplezték le 1924-ban. A belgrádi rezsim  tudatosan a magyar községeket választotta ki az első Péter-szobrok felállítására. A korabeli tudósításokból tudjuk, hogy 1926-ban a topolyai magyarokat csendőrszuronnyal vonultatták fel a leleplezési ünnepélyre„lelkesedni Nagy Péter királyért, a délszláv birodalom megalapítójáért“. [55] A szobrot azonban nemsokára rá bedeszkázták, hiszen kétszer is tarisznyát akasztottak a nyakába — levéllel. Először a következő versszakot tartalmazta a levél[56]:

„Hogyha innen kimentek

Engem is elvigyetek“

Ezután a hatóságok nyomozást indítottak, de teljesen eredménytelenül, mire másodszor is megismételték a tréfát, de a második levél már lendületesebb tartalmú volt, mert ez volt ebbe beírva:

„Hogyha innen szaladtok

Engem itt ne hagyjatok.“

Érdekes története van Szarvas Gábor első, 1896-ban Adán felállított mellszobrának, valamint I. Péter király 1920 után emelt mellszobrának [57]. Amikor a szerb csapatok bevonultak  Adára, első dolguk  az volt, hogy a falu nagy szülöttjének  emelt mellszobrot ledöntötték talapzatáról, és a Tisza partjára hajították. Később mégis felhozták és kissé átalakították Péter-szobrot csinálva belőle.

1918-ban számos magyar emlékművet döntöttek le Délvidéken, hogy helyükre I. Péter szerb király szobra kerüljön. Erre a sorsa jutott például Nagybecskereken Kiss Ernő teljes alakos szobra is, amelyet meggyaláztak és lefejeztek. Helyén máig a szerb uralkodó lovasszobra áll.

1921 és 1941 között majdnem minden községben szobrot állítottak Péter emlékének. Ezek a szobrok az elnyomás gyűlölt szimbólumai lettek. 1941. áprilisában, amikor a honvédcsapatok elérték Bácskát, az emlékműveket sok helyen már megcsonkítva találták. 1941-ben mint a rossz emlékű elnyomás hirdetőjét, a legtöbb délvidéki Péter-szobrot megsemmisítették.

Fejsztámer Róbert Magyarkanizsa VMSZ-es községi elnöke tavalyelőtt fejet hajtott I. Karađorđević Péter szerb király domborműve előtt, amit Velebiten avatott fel. A dombormű Kecskeméten készült, Túri Török Tibor műhelyében

 

_________________________

[1] Одлука о буџету Града Суботице за 2020. годину; Одлука о постављању споменика краљу Петру I Карађорђевићу: „За реализацију ове одлуке обезбеђена су средства Одлуком о у буџету Града Суботице за 2020. годину.

[2] Одлука о постављању споменика Карољу Бироу: „За реализацију ове одлуке није потребно обезбедити буџетска средства.

[3] Милорад Бошњак, Слободан Јаковљевић: Карађорђевићи – сакривена историја. Лио, Горњи Милановац, 2006. 9. old.

[4] Uo.

[5] Pszichiátriai szemszögből  nézve Karađorđe pszichopata lehetett. Tizenöt éves korától húszonnégyéves koráig saját kezével legalább hat borzalmas orgyilkosságot követett el. Emiatt el kellett szöknie a Szerémségbe, ahol egyébként sajátos etnikai közösséget  alkottak a kelmendi törzsbeli albánok. Szülei is vele mentek. Egyszer azután apja vissza akart vándorolni a családi fészekbe, de Karađorđe és édesanyja,  Marica Živković ellene volt a tervnek. Mivel az öreg Petar nem engedett, a fiatal Karađorđe anyja kívánságára agyonlőtte az apját. A holttestet feldarabolták és elásták a konyhában. Ez történt 1786-ban. Nem sokkal később, 1806-ban Karađorđe dührohamában össze-vissza verte, majd saját kezével felakasztotta Marinko nevű bátyját is. Vö: https://stil.kurir.rs/lifestyle/53064/ubio-oca-brata-i-svakog-ko-mu-se-nasao-na-putu-tamna-strana-karadorda-petrovica ; https://www.espreso.rs/vesti/drustvo/343929/ljubavne-avanture-crnog-djordja-suprugu-je-od-oca-oteo-na-silu-borio-se-sa-spahijom-zbog-nje-pa-je-prevario

[6] Vö.: https://delhir.info/2020/02/03/zenta-171-evvel-ezelott-zajlott-a-delvideki-magyarsag-srebrenicaja/

[7] Sándor a szabadelvű magyar törvények oltalma alatt menedékjogot és vendégjogot élvezett 1884. május 3-án bekövetkezett haláláig.

[8] мајор Добривоје Лазаревић: Убице Народа Српског!… Lausanne, 1917. 130-131. old.

[9] Vö. Radovan M. Drašković: Iz starog Valjeva, Valjevo 1970.

[10] мајор Добривоје Лазаревић: Убице Народа Српског!… Lausanne, 1917. 145. old.

[11] Vö. Pesti Napló, 54. évf. 159. szám

[12] Vö. https://www.intermagazin.rs/predstavljamo-vam-15-najpoznatijih-srpskih-masona/

[13]   Milovan Vitezović: Čarape kralja Petra, Belgrád, 1995, 62-63 old.

[14] Népszava, 54. évf., 282 sz.

[15] Minden idők legravasszabb szerb államférfia, a radikális part megszervezője és vezére, az ő módszere és eszközei hozták meg a a nagyszerb aspirációk beteljesülését 1918-ban. Maga Pašić szegényen kezdte politikai pályafutását, a húszas években családja már Jugoszlávia leggazdagabb családjai közé tartozott.

[16] Békésmegyei közlöny, 1877, 4. évf., 86. Szám

[17] Слободан Мандић: Краљ Петар I Карађорђевић (до ступања на престо 1903. године)

[18] Milan Jovićević: Zorna Zorka – Život i smrt najstarije kćerke knjaza Nikole

[19] Uo.

[20] Novak Ražnatović: Ženidba Petra Karađorđevića i crnogorsko srbijanski odnosi

[21] https://youtu.be/mUiyHw8b5f0?t=16; https://delhir.info/2018/07/24/csetnikvajda-szerint-nincs-abban-semmi-kulonos-ha-valaki-veri-feleseget-hiszen-peter-kiraly-ezt-tette/

[22] Mira Sofronijević: Kneginja Zorka Karađorđević. Belgrád 2003.

[23] Ђорђе Карађорђевић: Истина о моме животу. Prosveta, Belgrád, 1969. 29-30. old.

[24] Milan Jovićević: Zorna Zorka – Život i smrt najstarije kćerke knjaza Nikole

[25] Magyarország, 10. évf., 142. szám

[26] мајор Добривоје Лазаревић: Убице Народа Српског!… Lausanne, 1917. 129-130. old.

[27] Alkotmány, 7. évf., 23. szám

[28] Független Magyarország, 2. évf., 444. szám

[29] Uo.

[30] 1903 után Milan Đurić radikális párti szerb pópa Nikola Pašićnak azt mondta, hogy „most, hogy kiharcoltuk a szabadságunkat, megbiztosítottuk a szkupstina befolyását és trónra hoztuk Péter királyt,  visszavonulhatunk, életünk hátralévő részét békében tölthetjük“, Pašić erre ezt válaszolta: „Á, dehogy,  amit eddig tettünk, önmagában semmit nem jelent. Ez csak előfeltétele a leggrandiózusabb célkitűzésünknek: a nemzeti felszabadulásnak és egyesülésnek. Most kötelesek vagyunk teljes mértékben e feladatnak szentelni magunkat“.  Stevan Ignjić: Narodni tribun prota Milan Đurić, Užice, 1992. 156. old.

[31] Nemzeti Újság, 8. évf., 282. Szám

[32] Az Obrenović-hű kormánypárti lista 182.538 szavazatot kapott, a radikális-haladó koalíció  134.400-at, míg a független liberálisok 1322 voksot. Vö.Чедомир Митриновић, Милош Н. Брашић: Југословенске народне скупштине и сабори. Belgrád, 1937, 141. old.

[33] https://stil.kurir.rs/celebrities/vip-prica/27390/kobna-noc-1903-godine-kako-su-ubijeni-kralj-aleksandar-i-kraljica-draga-foto

[34] Pesti Napló, 54. évf., 194. szám

[35] https://www.novosti.rs/vesti/naslovna/reportaze/aktuelno.293.html:599823-Kralj-Petar-bio-umesan-u-zaveru

[36] Ebből kifolyólag is megkérdőjelezhető Péter megválasztásának legalitása és legitimitása

[37] Pesti Hírlap, 43. évf., 181. Szám

[38] 1917-ig az államadósság 144 vagon  aranyat tett ki . Vö. мајор Добривоје Лазаревић: Убице Народа Српског!… Lausanne, 1917. 161. old.

[39] „Рад владин, за последњих једанаест година био је само један очајан напор да се на власти одржи, газећи и најсветија права Србинова. Крађе, убиства, несигурност лична, клеветање и подмуклост, били су свакодневна појава. Доказ што се за последњих једанаест година разбојништва тако много намножише, да је та цифра невероватна и премаша све досадање, кад су Јосовац и Бркић хајдуковали. Политичка убиства у сред престонице нису ретка појава (Милан и Максим Новаковић, Ћирић и толики други). Разоравање приватне имовине, у сред бела дана, омиљени су репертоар тих мамелучких влада. (…) Трећи фактор, који допринесе катастрофу Србије, беше главом њен „Краљ“… то беше само један крвав, мрачан тип онакав као и они који су га довели, да им харамбашује!… Он је био строго парламентаран“ и онда када је политичка Влада са мањином у Скупштини владала! Он је био и онда парламентаран, кад су његови Министри убијали невине људе по затворима! Он је био „парламентаран“ и онда, кад су у Престоници, у сред бела дана вршена демолирања, разбојништва и крађе, кад је приватна имовина уништавана, а зато нико није одговарао! Он је био „парламентаран“  и онда када је дозвољавао „неодговорним чиниоцима“ да у његово име анархистички земљом управљају! Он је био „парламентаран“ и онда кад су му завереници ништили прерогативе и цепали указе! Да, у свим случајевима он је био строго „парламентаран“, јер је ћутао и трептао! Он је „парламентарним“ очима посматрао како се у Србији „непарламентарно“ ради. Па шта хоћете више?“ Uo. 157, 159. old.

[40] Vö. Magyar külpolitika és világgazdaság, 5. évf., 14. szám

[41] Athenaeum Kiadó. Budapest, 1915.

[42] A közös cél ellenére a rezsimen  belül gyakran összetűzések robbantak ki a hatalmi fölény miatt.

[43] A szervezetnek saját ultranacionalista irredenta lapja volt, a Pijemont. A lap alapításakor Péter király másodszülött fia, Sándor trónörökös 20 ezer aranydinárt adományozott Dragutin Dimitrijević Ápisz ezredesnek, a Fekete Kéz vezérének, a rezsim által elkövetett merényletek  főszervezőjének.

[44] Magyar Országos Tudósító, 15. évf., 100. szám

[45] Jócsik Lajos: A Közép-Dunamedence közgazdasága. Magyar Élet, Budapest, 1944.269. old.

[46] Vö. Branko Horvat: Kosovsko pitanje. Globus, Zágráb, 1989. 59. old.; Paul Mojzes: Balkan Genocides: Holocaust and Ethnic Cleansing in the Twentieth Century. Rowman & Littlefield, 2011. 32.old.

[47] Délmagyarország, 1913. január 21, 2. évf., 16. szám; Dimitrije Tucović korabeli szerb politikus, újságíró, az események szemtanúja megrázó könyvet írt 1914-ben az albánok ellen elkövetett háborús bűnökről Srbija i Albanija címmel.

[48] Magyar külpolitika, 7. évf., 6. szám; мајор Добривоје Лазаревић: Убице Народа Српског!… Lausanne, 1917. 152. old.

[49] Délmagyarország, 1914. június 25., 3. évf., 145. szám

[50] Pesti Napló, 72. évfolyam, 181. Szám

[51] Uo.

[52] https://delhir.info/2019/12/01/101-eve-kerult-a-delvideki-magyarsag-a-nemzetek-bortonebe/

[53] https://web.archive.org/web/20120608075317/www.e-novine.com/stav/64072-Kralj-ubica.html

[54] http://www.pazovaindjijavesti.com/karadjordjev-unuk-i-kralj-srbije-petar-i-veliki-oslobodilac/

[55] Magyarság, 8. évf., 46. szám

[56] Pesti Hírlap, 49. évf., 143. Szám

[57] Nemzeti Újság, 14. évf.,  282. szám

Hasonló bejegyzések