Elnémult harangok…
Mária Országa keresztre feszítésének századik évfordulóján „Hungária Egyházainak Feje, Anyja és Tanítója” néma maradt…
A Magyar Sion nem hívott imára a trianoni tragédia gyászperceiben. Mikor először meghallottam a hallgatás hírét, nem akartam elhinni… Azt gondoltam, a felújítás végett nincs is harangszó… Nem…
A Nagyboldogasszony és Szent Béla püspökvértanú oltalma alatt álló Esztergomi Főszékesegyház plébánosa, Dr. Németh János kanonok, érseki esperes mondván, hogy „neki ne mondja meg senki, mit csináljon holmi (sic!) évfordulókon”, csak azért se húzatta meg a harangokat…
Mielőtt minden jogos fájdalomból fölfakadó harag reá zúdulna, jegyezzük meg: van, akinek nagyobb bűne vagyon. Főtisztelendő Dr. Németh János szörnyű bűne legalább nem langyosságból ered, amit az Úr Jézus az utolsó ítéletkor kiköp.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia neve alatt kiadott langymeleg állásfoglalatlanság a főbűnös, amit átleng a burkolt megfeleléskényszer, és egy teljesen hamis irenizmus. (Post scriptum: Több magyar főpap határozott állásfoglalását és hozzáállását ismerve, felvethető vélelem, hogy ez a vérszegény megnyilatkozás nem egy közös határozatként megszületett kommüniké volt. Nem egy komolyabb súlyú püspökkari körlevél, amit minden egyes csonkahazai főpap aláírt, hanem erősen vélelmezhető, hogy pőrén az MKPK titkársága által kibocsátott szövegről van szó, amit előzetesen nem hagyott jóvá sem az MKPK közös ülése, sem pedig külön-külön minden egyes püspök.) Nézzük csak meg, mit volt képes produkálni az a Magyar Katolikus Püspöki Kar, melynek néhai tagjai – élükön Tomori Pál kalocsa-bácsi metropolita érsekkel – vértbe öltözve életüket adták egykor a hazáért Mohács hősvértől pirosló gyászterén! Csupán egy „közleményt” (sic!), amely így hangzik:
A társadalom részéről többen indítványozták, hogy június 4-én délután fél ötkor szólaljanak meg országszerte a harangok. Aki a harangszót hallja vagy megszólaltatja harangjait, tegye ezt az imádság lelkületével, könyörögjön hazánkért, népünkért határainkon innen és túl, és Közép-Európa összes népeiért, hogy békében, szeretetben és alkotó együttműködésben építhessük közös jövőnket.
Budapest, 2020. május 21.
Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Az országcsonkítás tényét, a nemzeti gyászt, avagy a békediktátum nevét – vagyis az emlékharangozás célját – sem volt képes a „közleményt” megfogalmazó (bárki is volt az) undorodva leírni, és a közép-európai népek közös jövőjének békében, szeretetben, és alkotó együttműködésben való építéséről beszélt, miközben – finoman fogalmazva – nem bontotta ki az igazság minden szeletét, amit illő lett volna. „A béke minden dolgokban a rend nyugodalma” (Szent Ágoston), mely „csakis az igazságosság műve” (XII. Piusz) lehet… A trianoni gyalázat igazságtalansága pedig fennáll…
Mindezeken túl nem is ez a leginkább elkeserítő az egészben, hanem az, hogy nem tette kötelezővé a harangok gyászát a „közlemény”!
A természetre épül a természetfeletti, ebben különbözik a természetellenestől. Az isteni kegyelem (katolikus kereszténység) ugyanis nem rontja le az emberi természetet (magyar hazafiság), hanem feltételezi és tökéletesíti azt, ahogy a hittudomány gótikus dómjának kapuzata fölé (STh p Ia, q 1, a8, ad 2.) ezt véste fel az Angyali Doktor. Ez alapján – Tamási Áron maximáját parafrazálva – csak azt mondhatom: Aki magyarnak hitvány, katolikusnak alkalmatlan.
Egy magyar szent vagy magyar szent lesz, vagy nem lesz szent!
Mindeközben a Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia ünnepelte hivatalos honlapján a trianoni gyalázatot, és pocskondiázta azokat az igen nagy részben szlovák és ruszin származású latin és görög rítusú főpapokat, akik Fischer–Colbrie Ágost kassai megyéspüspök kivételével nem tettek esküt a teljességgel illegitim szabadkőműves és antikatolikus csehszlovák államhatalomra, hanem sok más pappal és szerzetesrendi vezetővel (köztük a jászói premontrei apáttal) a Szent Korona, és így a Boldogságos Szűz Mária királynőnk hű alattvalóiként, katolikus lelkiismerettel a Csonkahazába távoztak… 1930-ig az erdélyi és partiumi római katolikus püspökök is tüntetőleg a Magyar Püspöki Konferencián vettek részt, és nem voltak hajlandók közösködni a csángók elruménositásához asszisztáló óruméniai püspökökkel…
Az Archiregnum Apostolicum főtemplomának közömbös hallgatása igazából azoknak a híveknek, papoknak, és püspököknek gyalázatos árván hagyásává lett, kik az ideiglenes demarkációs vonalakon – vagyis a gúnyhatárokon – túl meg merték húzni a harangot, vagy pedig nem tehették, hogy meghúzzák, de szívükben egyesítették szándékukat „Hungária Egyházainak Feje, Anyja és Tanítója” harangjainak kondulásával… Illetve egyesítették volna. Helyettük és értük is szólnia kellett volna a Kárpátok bérckoszorúinak támíveit betöltvén a prímási főtemplom minden harangjának! Azokkal és azokért, akik mindennapos nemzeti és vallási kisebbségi helyzetükben immár százesztendős, napi szintű, permanens elnyomatás, megaláztatás, és megrablás dacára sem váltak „határon túli” katolikusokká és magyarokká, hanem határtalanul katolikusnak és magyarnak maradtak meg rendületlenül mindhalálig.
Akikért szólnia kellett volna… A bánsági Aracs pusztatemploma
Csernoch Jánosnak a magyar mindenszentekkel együtt a Bazilika kőszívű kezek által lefogott három haragjánál is hathatósabban zengő új éneke hetedhét eget áthatolóan közbenjár a magyar feltámadásért, hűen »Nagy-Magyarország utolsó és a Trianoni Magyarország első hercegprímása« ugyanazon esztergomi bazilika prímási kriptájában található sírjának feliratához:
Csernoch János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, nagy időkben hív pásztor és bölcs államférfiú. 1927. július 25-e óta az örökkévalóságban imádkozva visszakéri, amit életében megmenteni nem tudott.
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.
Szász Péter (Depositum blog)
