Új tanulmány szerint Jugoszláv időkben rengeteget szenvedtek a délvidéki zsidók
A húszas évek eleji jugoszláviai, vajdasági zsidóellenes intézkedések drasztikusabbak voltak, mint a magyarországi, numerus claususról szóló törvény – derül ki a VERITAS új kötetéből, amelyről a mandiner cikke számolt be.
Adatgazdag és érdekfeszítő új könyvvel jelentkezett a Magyar Napló kiadó és a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár a VERITAS Könyvek sorozatának 17. részében. Dévavári Zoltán történész, az intézet tudományos munkatársa Egy elmesélhetetlen történet. Impériumváltások, holokauszt, emigráció. A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918-1945) címmel jelentetett meg munkát.
Fontos kiemelni, hogy Dévavári könyve szakít a holokauszt-szakirodalomban korábban bevett megközelítéssel, miszerint mindent a Horthy-rendszer eredendő és népirtásra kész antiszemitizmusából kell levezetni. Könyvében a szabadkai zsidóság történetét széleskörű kontextusban mutatja be, az impériumváltástól kezdve, kitérve a szerb uralom antiszemitizmusára, a szabadkai zsidóság identitáskeresésén át a visszacsatolás utáni eseményekig.
Az idehaza kevéssé ismert szerb antiszemitizmusnak pusztán egy példája: 1922. június 25-én a Belügyminisztérium Bácska–Baranya–Bánát ügyosztálya „bizalmas rendeletet küldött Vajdaság valamennyi főispánjának, amelyben a közigazgatási hatóságokat utasította a zsidókkal szemben követendő különleges eljárásra. Ennek értelmében a zsidókat minden településen összeírták, kötelezték őket a lakhatási engedély kérelmezésére, végezetül pedig nemzeti érdekből a zsidókkal szembeni fokozottabb rendőri felügyeletet és hatósági ellenőrzést rendeltek el.” Két héttel később, 1922. július 8-án a szerb hatóságok Bácska-szerte tömeges kiutasításokat hajtottak végre. Versecről 35, Újviékről harminc, Zomborból tíz, Nagykikindáról és Becséről több, Topolyáról egy, míg Szabadkáról 35 családot utasítottak ki. A másnap megjelenő szám pontosította a szabadkai kiutasítottak számát, azt 25-re mérsékelte, ugyanakkor a tudósításból kiderült, hogy
A kiutasítottakat még aznap „átdobták” a magyar határon.
szerző elsőként mutat rá arra is, hogy a húszas években a kizárólag erre a régióra, vagyis
a Bácska–Baranya–Bánát területén joghatállyal bíró zsidóellenes rendeletek lényegében semmivel sem maradtak el, sőt az élet számos szféráját felölelő komplexitásuk miatt, jóval túl is mutattak és drasztikusabbak voltak, mint a magyarországi, numerus claususról szóló 1920. évi XXV. törvénycikk.
Dévavári később is tisztázza, hogy bár a szerb nacionalisták „a holokausztot lényegében napjainkban is az első délszláv állam egykori területeit ellenőrzése alá vont náci Németországhoz, az usztasa horvát államhoz, illetve Magyarországhoz kötik, amelyben a zsidók és a szerbek egyformán és kizárólag csakis áldozatok voltak és lehettek”, „az az emlékezetpolitika, amelynek radikális képviselői Draža Mihailović csetnik tábornok és Milan Nedić rehabilitációjáért száll síkra, lényegében elhallgatja, relativizálja a zimonyi Sajmište koncentrációs és megsemmisítő táborban történteket, ahogyan azt is, hogy a Nedić-féle szerb quisling kormány által uralt területeken, a szerb karhatalom aktív közreműködése is kellett ahhoz, hogy 1942 júniusára Szerbia lényegében [zsidómentes] területnek számítson”.
A fenti új megközelítés segít a könyv befogadhatóságában és eltér az egysíkú, csak a magyar fél antiszemitizmusát hangsúlyozó értelmezésektől.
A Mandiner cikke a könyv kapcsán azt is kiemeli, hogy nem állja már meg helyét a tétel, miszerint csakis a balliberális műhelyekben szólnak hozzá ehhez a témához, Dévavári könyve ugyanis megkerülhetetlen és fontos mérföldkő a határon túli zsidóság történetének megismerésében.
