Délvidék Kiemelt 

Főhajtással tisztelgett Pásztor a ’48-as délvidéki magyarirtás főfelelőse előtt

Katonai tiszteletadás mellett múlt héten Karlócán újratemették Ðorđe Stratimirovićot, az 1848-as magyarellenes szerb szeparatista lázadás vezérét.

Stratimirović maradványait Bécsből szállították át Karlócára, ahol az Istenanya bemutatása szerb pravoszláv kolostorban ravatalozták fel. Aleksandar Ðurđev, a Stratimirović hamvainak hazaszállításával megbízott bizottság elnöke és a Szerb Liga vezetője a búcsúztatáson elmondta, hogy Stratimirović kívánságát „Isten kegyelme és a nép akarata“ teljesítette.

„Ma itt van előttünk felravatalozva, és mi a koporsója előtt állunk. Csak  megköszönni tudom mindenkinek, aki segítette és támogatta ennek az ötletnek a megvalósítását“

 

 – mondta Ðurđev, aki köszönetet mondott minden állami tisztviselőnek, a főpópáknak,  Porfirije pátriárkának, Vasilije szerémségi püspöknek, a gyászszertartást bemutató Justin püspöknek, Aleksandar Vučić szerb elnöknek „és legfőbb parancsnoknak“, Igor Mirović  tartományi kormányfőnek,  Miloš Vučević újvidéki polgármesternek, valamint mindenkinek, aki támogatta az ügyet, „de mindenekelőtt Pásztor Istvánnak, a vajdasági képviselőház elnökének“.

„Isten hozott haza, Stratimirović tábornok úr, a Szerb Vajdaság és Szerbia égboltja alatt, és mindannyiunk szívében és lelkében, akik ma is ugyanazokat a szerb álmokat álmodjuk és éljük, mint amiket te is álmodtad és élted. Tied az örök dicséret és a dicsőség! „

 

– mondta búcsúbeszédében Igor Mirović, a tartományi kormány elnöke.

Ðorđe Stratimirović koporsója előtt Igor Mirović, Pásztor István, Miloš Vučević, Stefan Krkobabić, a tartományi kormány tagjai,  a magyar- és horvátellenes megnyilvánulásairól elhíresült Milan Paroški, illetve nagyszámú polgár tisztelgett.

Ki  is volt  Ðorđe Stratimirović? A magyar köztudatban az  ő  neve  valahogy nem  tudott annyira kiforrni, mint a  magyarok ellen  küzdő ellenfelek más alakjaié, például Haynau, Janku, Jelačić,  Windischgratz,  Paszkevics.  Egyik-másik  ezek  közül  tehetség  vagy  képzettség dolgában nem  sokkal emelkedett túl a Stratimirović jelentőségén, mindazonáltal a magyarok ellen harcoló szerbek  bujtogatóját és vezérét a magyar történetírás valahogy  másodrendűvé „degradálta“, holott politikai pártállása a  maga  korában mégis jelentős tényezővé  emelte személyiségét.  A  bécsi  udvar  egyik  megbízható szövetségesét  találta benne  és  azzal, hogy  a  magyarok elleni mozgalmaiban állandóan kezére játszott, sőt pénzzel és  fegyveres  erővel  segítette,  hallgatag elismerte agitációjának nemcsak  szükségességét,  hanem   az  osztrák érdekekre való előnyeit. A  nyugalmazott hadnagyból így  lett nemzeti vezér („vožd“) egy  olyan  lázadás  élén,  amely  nem  kevesebbet akart,  mint  Magyarország teljes feldarabolását,  a benne lévő részben szerb lakta megyék kiszakítását és Szerb Vajdaság  néven külön szerb koronatartománnyá való alakítását, sőt ezen túlmenően, az összes délszlávoknak szerb hegemónia alatt álló egységes délszláv állam létesítését. Ðorđe Stratimirović ennek a politikának  a  képviselője volt Josif Rajačić szerb  pátriárkával  együtt az 1848-as események  alkalmával.  

A hivatalos történetírás szerint Stratimirović 1848. április 8-án tagja volt annak a szerb küldöttségnek, amely a pozsonyi országgyűlésen a szerbek számára külön jogokat követelt Kossuthéktól. Délvidéki S. Attila Fejeztek a rácjárások történetéből című kötete teljesen új megközelítést nyújt az úgynevezett Kossuth-legendának, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag kijelentette volna: „Akkor döntsön köztünk a kard!” A mindenért magyarokat hibáztató történet a szakadár lázítók meséje, amit a szerb szakadárok utólag koholtak: Kossuth és Stratimirović ténylegesen nem találkozott soha, 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga Stratimirović, aki a legközönségesebb háborús bűnökre és népirtásra uszította híveit a máig  elhallgatott kiáltványaiban…

Nyílt csatában Stratimirović egyszer sem tudott győzelmet nyerni, a portyázó ütközetekben, különösképpen a védtelen magyar falvak és városok megrohanásában nem katonai erények tündököltetésével szerzett babérokat. Ilyen például az 1848. július 14-én Szenttamáson   végbevitt magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát megszálló, úgynevezett „szerbvédő” (szrbobránác) lázadók. Zákó István 1848-as országgyűlési képviselő szerint csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát ugyancsak legyilkolták három nap múlva. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomban vannak. A magyar történetírás azóta sem dolgozta fel a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől (ami gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel), mindkét magyarirtásról e kötet tárgyalja először. 1849 februárja táján Szenttamás és Tiszaföldvár rettenete megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Stratimirović szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres etnikai tisztogatásokba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zentáig, a kor legnagyobb magyarirtásának a színhelyéig.  

A bécsi udvar elismerte Stratimirović „érdemeit” és csakhamar alezredessé, majd ezredessé léptette elő. A szabadságharc után tábornokká nevezték ki és a palermói főkonzulátust is rábízták. 1872-ben Bécsbe költözött és ott is maradt 1908-ban bekövetkezett haláláig.

Árulás

Hasonló bejegyzések