Magyar szabadságszeretet és a szentistváni gondolat – I. rész
81 éve írták:
A felszabadulás első évfordulójára.
Április 12-én a felszabadulás első évfordulóját ünnepeljük. Nem akarom magát a tényt, a Délvidék felszabadulását kiemelni, magyar értelemben vett szabadság az, összes következményeivel, amiről írni akarok, melyet történelmünk oly sok emlékköve jelez.
A földkerekségnek majdnem minden nemzete szabadságszeretőnek nevezi önmagát. Kevés azonban azon nemzetek száma, amelyekről idegenek, néha az ellenségek is elismerik, hogy szabadságszeretők. Mi magyarok elmondhatjuk magunkról, hogy az utóbbi kevesek közé tartozunk és ez a megállapítás nem is egészen mai keletű — jóval a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza.
A „magyar szabadságszeretet“-et illetőleg utalok a Kalangya 1942. évi 1—2. számában megjelent „Egy politikai hagyomány“ című dolgozatomra, melyhez a továbbiakat folytatásként szeretném kapcsolni. (Az említett tanulmányt még 1941 márciusában kapta a Kalangya és így megírásánál még tekintettel kellett lenni a jug. cenzúrára.) A szabadság magyar értelmének jellemzésére a fentemlített tanulmányból idézek:
„A népvándorlás korában az ázsiai nomád hódítók nem semmisítették meg a behódolt népeket — céljuk katonai erejük gyarapítása és a zsákmányszerzés volt. Mint katonák, a behódolt nép is részesült a zsákmányban, csak a céget adta a hódító, illetve uralkodó nép. Ha egyénisége kifelé nem is érvényesült, ha fegyveres erőit nem is használhatta fel saját érdekében, a legyőzött . . . nép hadi ereje mégis önálló sajátja volt, mert az egész nép fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség tudomásunk szerint sohasem érintette a nép belső szerkezetét és annak belső kormányzási viszonyait.“ .. A belső önrendelkezésben kell megtalálnunk a Bölcs Leótól meglátott szabadságszeretet értelmét.
A magyarok ázsiai nomád szabadságszeretete megkívánja a nép egyéniségének önállását, azt, hogy ősi szokásai és szabályai szerint élhessen, azaz a törzsek és a nemzetségek fejei s a legfőbbek a „hadnagyok“ igazgassák az egészet. Az is valószínű, hogy még a vezető, idegen nép parancsait is ezek a hadnagyok közvetítették, az uralkodó nép kormánya ezekkel beszélte meg a mindkét nép és az egész államszövetség érdekében lévő hadi és külpolitikai dolgokat és azok végrehajtását. Azaz, az alárendelt nép sajátkörében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nempedig a körébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására.“ (l. Szekfü: A magyar jellem történelmünkben).“
Ennek folytán a Nyugateurópába jövő hódító nomádok előtt és így a magyarok előtt is fel kellett hogy merüljön a kelet-nyugat kérdéskomplexum egyik összetevője: egyrészt a keleti, legyőzött lovas-nomád belső, egyéni szabadsága, másrészt az európaias felfogásnak megfelelő, asszimilációra törekvő, a legyőzött nép fölé helyezkedni iparkodó közvetlen kormányzat, mely nem csak a külső szabadságot rabolja meg, hanem a legyőzött belső, legegyénibb énjét is idegen kényre kedvre bízza.
Ha a magyarság Európában, az akkor még idegen világban, meg akart magyarnak maradni, féltékenyen kellett jellegzetességei felett őrködnie, ez esetben pedig szembekerült a másik történelmi hatóerővel — a környezethatással mint történelmi tényezővel. A honfoglalással két történelmi erővonal gigászi küzdelme indult meg. A nomád magyarság egyedül nem érvényesülhetett Európa ellen maradéktalanul. A környezethatás győzelme pedig a magyarság bukását idézte volna elő. A honfoglalás sikere érdekében a kettőnek találkoznia kellett. Hogy a magyarság, mint a népi ismerte tőjelek összessége és Európa, mint a külső történelmi tényezők összesítője hol találkoznak, ez örök létkérdésünk.
A magyar politikai rátermettség jelenti az eszközt, amelynek a gyakorlatban a „hol“ kérdését meg kell határoznia. A magyar politikai rátermettség jelenti a jövőbelátást, a helyzetfelismerést.
A politikai rátermettség feladata megtalálni a lehetőséget, hogy a magyar népi jelleget, mint egyik és Európát, illetve a mindenkori európai körülményeket, mint másik történelmi tényezőt összeegyeztesse úgy, hogy a további lét sem népünk magyarságának, sem pedig politikai önállóságának, nagyságának és jövőjének hátrányára ne lehessen.
Ha a szabadságszeretetet egy nemzet szempontjából nézzük, következményei két irányban nyilvánulhatnak meg. Mivel a „szabadság“ az alany nemzet szabadságával kapcsolatban bizonyos korlátozásra, vagy annak csak lehetőségére utal. a szabadság elsősorban az alany nemzet vagy nép területén kívül álló, helyesebben hatalmilag felette álló más nép vagy nemzethez való viszonyát jelzi. A magyar szabadságszeretetnek ez az elsődleges megnyilvánulása az az ösztönszerű, majd mindinkább tudatossá váló törekvése a magyar kormányzatnak, mely a politikai függetlenség megóvására irányult. A függetlenség elvesztése után a szabadságharcok célkitűzései is ennek a gondolatnak a jeleit viselik magukon.
Dr. Veréb László
Folytatjuk…
Forrás: Kalangya, 11. évf. 1942. április. 4. sz.
