Egy japán tiszt Trianonról: „Nem tudom megállni könnyek nélkül”
Az első világháború után Japán győztes nagyhatalomként nem folyt bele az európai „rendezésbe”, minden kérdésben semleges maradt. Diplomatái magánvéleményét azonban ismerjük: szimpatizáltak a magyarokkal, igazságtalannak, természetellenesnek ítélték az ország ilyen mértékű megcsonkítását, és előre látták az ebben rejlő konfliktust.
A magyarság egyik legnagyobb tragédiájáról, a trianoni békediktátumról még ma, jó száz évvel később is nehéz érzelemmentes, elfogulatlan társadalmi vitát folytatni.
Wintermantel Péter és Umemura Yuko tavaly ősszel megjelent könyve, a Trianon és a japán diplomácia egy ilyen homályos foltot tesz élesebbé a szigetország akkori diplomáciai iratainak, a diplomaták jelentéseinek, naplóinak feldolgozásával.
Sokakat talán már az is meglep, hogy az évszázadokra bezárkózott Japánt a XX. század elején hirtelen a nyugati nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia mellett találjuk méltó partnerként.
A háború utáni európai béketárgyalásokon Japán – érdektelenségére hivatkozva – semleges álláspontot képviselt, de megbízottai személyesen vettek részt az új magyar határok fizikai kijelölésében.
Hivatalosan nem fogalmazták meg véleményüket, ám
Magyarországon nagy remények támadtak Japán mint „barátságos nagyhatalom” iránt, pedig hangsúlyozzuk, hivatalosan és a gyakorlatban semmiféle kedvezés nem történt, csupán korrekt, objektív hozzáállást lehetett tapasztalni. Az irredenta propaganda hamar a revízió pártfogójaként állította be a Japán nemzetet, ami azért hiú ábránd volt csupán.
Tény, hogy a „turáni fajtestvérek”, „rokon nemzet” gondolatát akkoriban Japánban is osztották, ettől függetlenül a császári diplomácia sem a Népszövetségben, sem más fórumon nem állt ki a magyar revízió mellett.
Teljesen érthető, logikus módon egy jól működő ország hivatalos politikáját nem befolyásolja a „magánvélemény”.
(24.hu nyomán)
