Május elsejére

100 éve írták a lapok:

A pogány rómaiak is szenteltek ünnepet a munkának, a maguk módja szerint. Szaturnáliának nevezték ezt az ünnepet, amelyen a szegény, állati sorban tartott, robotos rabszolgákat — egy napra — fölszabadították és asztalukhoz ültették. A kereszténység állandó ünnepnapja, amely a kalendárium szürke hétköznapjait piros színével folytonosan megszakítja, a vasárnap. Tulajdonképpen ez is a munka ünnepe. Az Isten dicsőségére szentelték e napot, az Úr nevére, aki a hetedik napon megpihent a hat bibliai nap teremtő munkája után.

A kenyerét verejtékével kereső ember is megpihen e napon, ünneplőbe öltözik, ha van ünneplője, leteszi a munka szerszámjait, kisimítja homlokán a gond és idő barázdáit és csöndes vagy hangos örömmel ébred annak tudatára, hogy az élet szép, hogy élni érdemes, vagy fájó rezignációval szemlélődik el azon, hogy e siralom völgyében minden hiábavalóság, hogy az élet elmúlik és mindnyájan buborékok vagyunk a lét nagy és mély tengerében.

A kereszténység vasárnapja a dolgozó ember pihenőjét jelenti tehát, azt a napot, amelynek csöndje és éneke megszenteli a hat hétköznap munkáját és szenvedését.

A munkásság az egész világon lefoglalt magának egy napot a maga ünnepéül, a legszebb hónap első napját, május 1 -ét. Az idei május elsején csöndes ünnepe lesz a magyar munkásságnak. Sok csalódás és kiábrándulás után a becsületes magyar munkás azzal az érzéssel gondol ezen a napon a munkára, hogy ez az a biztos és szilárd fundamentum, amelyen egy tisztultabb, boldogabb és termékenyebb jövendőt meg lehet és meg is kell épíeni.

A munka nagy és szent dolog és annyi rombolás és pusztulás után a munka diadalmas erejébe vetett hittel kell elindulni a jövőbe, hogy e szegény, letarolt, kifosztott és szenvedő országot újra talpra állítsuk, versenyképessé tegyük, jó hírét, nevét világgá hirdethessük. A termelő munka bénultan áll ma szinte egész Európaszerte. Nekünk az elsők között kell lennünk, akik egy jobb kor megteremtésén fáradoznak. Legkülönb erőinkkel, legtisztább szándékainkkal, legjava tehetségeinkkel kell a béke harcát a kultúra fegyvereivel megvívnunk. Akkor azután majd büszkén és bátran elmondhatjuk a költővel, hogy ez férfimunka volt!

Gróf Teleki nyilatkozata egy hollandiai lapban.

Hága, április 30. A hollandiai Nieuve Bureau külön tudósítója beszélgetést folytatott gróf Teleki Pál külügyminiszterrel és erről a beszélgetésről részletesen beszámolt. Mindenekelőtt megemlíti, hogy budapesti tartózkodása alatt meggyőződött arról, mennyire alaptalanok a fehér terrorról külföldön elterjedt hírek.

Arra a kérdésre, hogy amennyiben Magyarország aláírja a békét, megtarthatja-e annak minden rendelkezését, gróf Teleki Pál a következőket válaszolta:

— A gazdasági és pénzügyi feltételek semmiképp sem teljesíthetők. Hogy csak egyet emeljek ki, az eredeti béketervezet egyik rendelkezése szerint Magyarország nyersvasat és fát tartoznék Ausztriának szállítani, holott ugyancsak a békeszerződés rendelkezései szerint Magyarország elveszíti nyersvas forrásainak mind a száz százalékát, fatermelésének pedig nyolcvan százalékát.

— Milyennek képzeli Excellenciád az uj külpolitikai orientálódást? — kérdezte a tudósiló.

— Mindenekelőtt — felelte Teleki — a győztesek jóakaratát akarjuk keresni, de nem egyes államok felé orientálódunk, hanem általában amaz irány felé, amely a teljes békéhez vezet és lehetővé teszi a konszolidációt.

— Milyen a viszony a szomszédos államokkal?

— A szomszédias jó viszonyt minden körülöttünk levő állammal meg akarjuk teremteni. — Igaz-e, hogy a nemzett hadsereg mozgósít, vagy csapatokat koncentrál?

— Ezekből a külföldön elterjedi hírekből egy szó sem igaz, amiről itt mindenki meggyőződhet. Mi kizárólag a demobilizálással vagyunk elfoglalva, minden agresszív szándék távol áll tőlünk. Arra a kérdésre, milyen politikát kíván Magyarország Németországgal szemben követni, a miniszter következőképpen válaszolt:

— Németországgal szemben épp úgy a teljes barátság politikáját kívánjuk folytatni, mint a többi állammal szemben, különösen gazdasági vonatkozásokban fogja Magyarország örömmel megragadni az alkalmat az érintkezés helyreállítására. Ez a Duna kihasználásával teljes mértékben sikerülni is fog. A beszélgetés Amerikára és az amerikai magyarok magatartására terelődött, amire vonatkozólag a miniszter ezt jegyezte meg:

— Nagy hálával vettük azt az anyagi támogatást és azt a nagy érdeklődést, amellyel az Amerikában élő magyarok irányunkban viselkednek. Különösen a megszállott területeken levő honfitársaink érdekében az amerikai magyarok sokkal többet tehetnek, mint mi. Arra kellene az amerikai magyarokat kérnem, foglalkozzanak a Szibériában levő magyar hadifoglyok sorsával is. Már valutáris szempontból is ők inkább siethetnének hadifoglyaink támogatására, talán a legcélszerűbben olyan módon, hogy Szibériából Amerikába vigyék őket, ahol munkát találhatnának, hogy azután megtakarított pénzükkel később saját költségükön visszatérhessenek hazájukba. Végezetül gróf Teleki Pál nagy elismerés hangján és hálával nyilatkozott meg a hollandiai nép nagy áldozatkészségéről és vendégszeretetéről, amellyel a magyar gyermekeket otthonába fogadta.

Szabadkán kikiáltották a tanácsköztársaságot.

A Pester Lloyd vezető helyen cikket közöl egy előkelő személyiségtől, aki legutóbb beutazta az egész szerb megszállású területet és ott érintkezett a mértékadó körökkel. A cikk érdekes dolgokat mond el Szabadkáról és pedig a következőket: „Ha a jugoszláv újságok a szabadkai eseményeket elhallgatják, akkor ezt a maguk érdekében teszik, mert Szabadkán igen jelentékeny események történtek. Nemcsak, hogy összeütközés volt a munkásság és a rendőrség között, hanem valóságos utcai harcok folytak az egyik oldalon a kommunista republikánus munkástömegekkel, a másik oldalon pedig a szerb csapatok között. Április 20-án Szabadka a kommunista-republikánus munkásság kezébe jutott, amely minden nyilvános épületet, köztük a városházát is hatalmába kerítette és felhívást intézett a város lakosságához, amelyben proklamálta a tanácsköztársaságot. A szabadkai rendőrség segítségül hívta a szerb katonaságot, amely gyalogságot, lovasságot és tüzérséget küldött a városba. A belső városban folyt le az első csata, utána pedig a második a temető körül. Tizenkilenc halottja és 40 sebesültje volt ennek az összeütközésnek. A katonaság véresen elnyomta a felkelést. Ezernél több munkást összefogdostak és Szkopjébe vitték, ahol kényszermunkára ítélték őket. Szabadkán, valamint Jugoszlávia több nagy városában csak látszólagos a nyugalom.“

(Forrás: Délmagyarország, 1920. május 1, 9. évfolyam / 100. szám)