Minisztereknek kell aláírniuk a magyar békét

100 éve írták a lapok:

Budapest, május 27. Párisi jelentések szerint Praznovszky Iván rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter a következő, május 22-én kelt és Millerand által aláírt jegyzéket kapta kézhez:

— Van szerencsém elismerni, hogy a levelet, amelyben a magyar békedelegáció a békekonferencia tudomására adja, hogy visszaadja megbízatását, valamint azon levelet, melyben a magyar kormány kijelenti, hogy a vele közölt békefeltételeket aláírni hajlandó, átvettem. Ezeket az okmányokat a szövetséges és társult hatalmak tudomására hozom, kik, miután tudomást vettek tartalmukról, úgy határoztak, hogy a Magyarországgal kötendő béke Versaillesben, a Grand-Trianonban június 4-én lesz aláírva. Számítanak arra, hogy a régi magyar békedelegáció elnökének távollétében a magyar kormány nevében a kormány egy, vagy több meghatalmazott tagja által lesz aláírva, hogy így idejekorán lehessen eljárni. Az említett felhatalmazások igazolása céljából a magyar képviselők Versaillesbe legkésőbb június 2-án érkezhetnének meg. A képviselőház folyosóján élénken tárgyalták Millerand francia miniszterelnök levelét. Eddig befejezett dolognak tudták azt, hogy a békeszerződést magyar részről Praznovszky Iván meghatalmazott miniszter fogja aláírni, Millerand leveléből kiolvasható, hogy az antant ragaszkodik ahhoz, hogy a békeszerződést miniszterek írják alá. Az amsterdami Telegraph véleménye szerint Magyarország aránylag kedvezőbb viszonyok között tárgyal a békéről, mint Németország vagy Ausztria. Kedvező Magyarországra, hogy a nemzetközi türelem egy év óta igen megerősödött. Magyarország politikai helyzete is kedvezőbb ma, mint egy évvel ezelőtt volt. Apponyi az ellenfelek rokonszenvét élvezte és a feltételek enyhítése nem kis részben ennek az igen nagy diplomatának és személyes be folyásának köszönheté. (Sajnos, a feltételek enyhítése nem valami jelentékeny méretű).

*

A Neue Freie Presse párisi jelentése szerint a jóvátételi bizottság pénzügyi szakértői jelentést készítettek. A jelentés szerint a békeszerződés gazdasági határozmányai keresztülvihetetlenek és a versaillesi békeszerződésnek egész közgazdasági fejezetet meg kell változtatni.

Apponyi beszéde a nemzetgyűlésen  a békeszerződés aláírásáról.

Budapest, május 26. Nevezetes napja volt  szerdán a nemzetgyűlésnek Gróf Teteki külügyminiszter s utána gróf Apponyi Albert okolták meg, hogy miért van a kormány a békeszerződés aláírásának fájdalmas, de el nem kerülhető kényszerhelyzetében. Apponyi remeklő beszédeinek egyik remekét mondotta el, amelyben hite és ékesszólása meggyőző erejével fejtegette, hogy a szövetséges hatalmak felfogásának bizonyossággal meg kell változnia Magyarországgal szemben s a bosszú hangulata már, meg is változott, nem érzelmi okokból, de politikái érdekből, politikai szükségből. Mert egy erős, konszolidált Magyarországra szüksége van Európának csak a magyarságon áll, hogy az ország konszolidálódjék, éljen és fölviruljon. Rakovszky elnök indítványára a legnagyobb élő magyarnak, Apponyinak és a békeküldöttségbeli társainak a nemzetgyűlés és a nemzet háláját fejezte ki nem eredménytelen munkájukért

— A nemzetgyűlés a napirend során általánosságban elfogadta a székesfővárosi törvényjavaslatot.

 Fél 11 órakor nyitotta meg Rakovszky István elnök as ülést. Jelenti, hogy napirend előtt gróf Apponyi Albert kíván szólani. Ezenkívül gróf Teleki Pál kíván felszólalni. A felszólalásokhoz az engedélyt meg is adta.

A külügyminiszter beszéde.

Gróf Teleki Pál: Ezt a magábanvéve elfogadhatatlan békét is el kell fogadnunk. A kormány számot vetett helyzettel, amelyben jelenleg vagyunk, azokkal a körülményekkel, amelyek által ebbe a helyzetbe kerültünk. Már októbertől kezdve fait accompli elé állítottak bennünket, erőnk pedig nincsen, amellyel ezt a helyzetet meg lehetne változtatni A kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását, mint már erre többször rámutatott, azonban vannak a  kísérő levélben bizonyos momentumok, amelyek enyhítésnek tekinthetők és reményt adnak a jövőre. Tény az, bogy Magyarországban a megváltozott nézeteknek van tényleges alapja is. A nemzet élni akar és a kormány teljes felelősségének tudatában határozta el a békeszerződés aláírását.  A békedelegációnak jegyzéke átadatott illetékes helyen Párisban a határidő lejártának napján, minthogy azonban a kérdés a békeszerződés aláírását illetőleg a béke delegáció magyarországi képviseletéhez volt intézve, a delegáció lemondása után a kormányra hárult az a feladat, hogy válaszoljon. A kormány jegyzéke is átadatott – Rövid időn belül alkalom lesz a Ház asztalára tenni a békedelegáció működését tárgyaló mű I., II. és III. kötetét, amely a jegyzéket és a válaszjegyzéket tartalmazza. Akkor a nemzetgyűlésnek módjában lesz  as egész kérdést alapos tanulmány tárgyává tenni.

A külügyminiszter beszéde után Friedrich István közbeszólt valamit.

Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy itt a nemzetgyűlésen van és nem népgyűlésen. A házszabályok épp ugy kötik az elnököt, mint a képviselő urat és valamennyiünket.

Friedrich István a házszabályokhoz kér szót.

 Elnök: Gróf Apponyi Albert képviselő urat illeti a szó.

Apponyi beszél.

Gróf Apponyi Albert: Tisztelt nemzetgyűlés!  Azért kértem engedélyt a felszólalásra, mert a békedelegáció elnöke voltam. (Mindenki tapsol a Házban, éljenzés, kivéve Friedrich István híveit.) Ebben a minőségemben inkább kötelességemnek, mint jogomnak tartom azt, hogy szamot adjak eljárásomról. Amint tisztelt barátom, a külügyminiszter úr mondotta, a békedelegáció működéséről és eljárása történetéről jelentés fog a tisztelt Ház elé kerülni és akkor lesz a nemzetgyűlés abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon afelett, vajon hűségesen jártunk-e el abban a megbízásban, amelyet az ország bizalma ruházott reánk. — Annyit már most is megjegyezhetek, hogy a sikertelenségeket az első pillanatban láttam és így az eredmény engem nem lepett meg. A ránk erőszakolt békeszerződés összes igazságtalanságaival, lehetetlenségeivel, Magyarországgal és a népjoggal való méltatlanságaival, senkit mélyebben és nagyobb keserűséggél nem tölt el, mint azokat, akiknek heteken át volt feladatuk, hogy a békeszerződésen változásokat eszközölhessenek. A közérzetnek sincsen az a tényezője, amelyben nagyobb fájdalmat válthatna ki a békeszerződés, mint a békedelegáció tagjaiban. A békedelegáció nem tartotta hatáskörébe tartozónak, hogy az aláírás vagy alá nem írás kérdésében a nemzetet kötelezze.

Csak tudom, hogy a helyzetben ránk háruló nyomás és a nagyhatalmak változó hangulatának szimptomái következtében ezt a szerződést alá kell írnunk. De ez  a határozat nem a békedelegáció hatáskörébe tartozik, hanem azokéba, akik végsősorban felelőséggel tartoznak a nemzetnek. Mi nem tartottuk jogosítottaknak magunkat arra, hogy az elutasítás, vagy aláírás kérdésében végleg határozzunk, de érzem azt a kötelességet, hogy a kormány elhatározásához hozzászóljak, mert a kormány elhatározásához hozzájárult az én jelentésem és kötelességem azt kijelenteni, hogy én a kormány ezen eljárását helyeslem és a vele járó erkölcsi felelősségben teljesen osztozom.

(Miért kell aláírni ?)

— Indokaim a következők: Az érzületnek leginkább megfelelt volna, ha a béke aláírását megtagadjuk. Azonban a nemzetek fejlődő belátása és a belőle eredő rokonszenv ma még nem olyan, hogy rideg magatartásunkat méltányolta volna, sőt ellenkezőleg állíthatom, hogy inkább visszafejlődést idézett volna elő, ahol ezelőtt voltunk, amikor sem fénysugár, sem a rokonszenvnek egyetlen jele nem mutatkozott. A békeszerződés, alá nem írása roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel való vabank lett volna, jobbnak látszott aláírásunkkal szentesíteni azt a békeszerződést, amely az ország területét megcsonkítja. A szerződést kisérő pótlevél a hatalmaknak azt a szándékát fejezi ki, hogy a szerződés igazságtalanságait majd békés megegyezéssel igyekeznek jóvátenni. Ez az egyetlen vigasztaló momentum az egész békeszerződésben.

— Amikor párisi utamra mentem úgy elsőizben, mint másodszor is, rideg józansággal jelentettem ki, hogy semmi reményt sem fűzök a békeszerződéshez. Kijelentettem azt is, hogy a kétségbeesésre nincs ok, nem látok okot ma sem. A nagyhatalmak a kisérő-iratban olyan reményeket nyújtanak, — amint azokra a kormány válaszjegyzéke is igen helyesen rámutatott — hogy nem lehet helye kételynek, hogy a nagyhatalmaknak ez a jóvátételi szándeka valóban fenn is áll. A kételynek csak ott van helye, hogy az ország megtud-e birkózni azokkal a nehézségekkel, amelyek elé most állították. A sötét kétségbeeséssel szemben az egyetlen derűs, vigasztaló momentum, hogy olyan úton járunk, amely nem a lesüllyedés, hanem a felemelkedék felé vezet. Megmondom egész világosan, hogy egyénileg miért nézem bizakodó hangulatban a helyzetet.

(A bosszú mentalitása.) .

 — A békeszerződés a bosszú-mentalitás megrögzítése, megrögzítése egy olyan mentalitásnak, amely ma már nincsen, amely főszempontjában Magyarország meggyengítését tűzte ki céljául maga elé. Ez a megrögzités olyan időben történt, amidőn Magyarország egyáltalában nem hallathatta szavát. Ez a megrögzités nem felel meg már a mai mentalitásnak és a mentalitás megváltoztatásának alapja nem érzelmi momentum, nem valami hirtelenűl egyszerre felébredt rokonszenv, hanem egyszerűen a főbb politikai belátás, az az észlelés, hogy Kelet-Európa rendjének leghatásosabb biztosítéka egy belül konszolidált, kifelé akcióképes Magyarország. (Zajos helyeslés minden oldalról.)

— Amitől kezdetben féltek, abban ma már felismerik az európai érdeket. (Úgy van, úgy van!) Ismétlem, hogy kifelé való érvényesűléseknek, Magyarország hatalmi állása megszerzésének alsó, második, harmadik és utolsó feltétele a belső konszolidáció. (Zajos taps.) Enélkül elvesztettünk mindent.

— Ma úgy áll a dolog, hogy körül vagyunk véve szomszédoktól, akikre semmit sem akarok mondani, de akiknek belső megszilárdulása,’nyugvópontra jutása mostani összeállításukban teljesen lehetetlen. Földrajzi egység nélkül, természetes gazdasági összefüggés nélkül, kultúrfölény nélkül, homogén erők nélkül modern államot fenntartani nem lehet. Ha ezzel szemben Magyarország itt áll, mint a belső rendnek, mint a nemzeti szolidaritásnak, mint a valamennyiünket egyesítő közös hazaszeretetnek az országa, akkor megnyertük a partit, különben elvesztettük.

(Kedvező mentalitás.)

 — A nekünk kedvező mentalitás nem hangulat, hanem politikai meggyőződés eredménye és azt hiszem, hogy ez a mentalitás egyre mélyebben fog hatolni a nagyhatalmak lelkébe. A békeszerződés súlyát — merem mondani — a nemzetgyűlés tagjai közül senkisem érzi annyira, mint a békedelegáció tagjai, akik valóságos internáltságban éltek Páris környékén. Egyetlenegy cáfolatot sem helyezhettünk el a sajtóban, amikor rólunk a legképtelenebb rágalmakat terjesztették. Rendelkeztünk a legjobb fegyverek egész arzenáljával és sem a kormánnyal, sem a közvéleménnyel nem tudtunk érintkezésbe lépni.

— Az aláírásnak meglesz az az előnye, hogy összeköttetésbe léphetünk az idegen kormányokkal, az idegen közönséggel és zavartalanul folytathatjuk propaganda-munkánkat és akikre egy pillanatig sem szűnök meg gondolni, hozzájárulhatunk elszakadt testvéreink helyzetének megkönnyítéséhez.

— Íme, tisztelt nemzetgyűlés, beszámoltam azokkal az indokokkal, amelyek engem arra bírtak, hogy a békeszerződés aláírását tolmácsoljam a kormánynak. A helyzet iszonyú presszója folytán nem maradt más hátra, nekem ezt a tanácsot kellett adnom. Azokban az órákban, amelyeket neuillyi elzártságunk szabadon hagyott, foglalkoztam Széchenyi István egy általam nem ismert életrajzával és mondhatom, szomorú benyomást tett Magyarország ébredő, fejlődő korszaka e nagy alakjának élete ama rettenetes benyomások között. Mindig csak arra gondoltam, vajon Széchenyi mondaná-e most is túlsókat idézett halhatatlan mondását, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz”. Most meg vagyok győződve róla, hogy megismételné ezt a mondását ma is, de hozzátenné: Rajtatok áll! (Hosszantartó viharos taps a Ház minden oldalán.)

Friedrich István

Friedrich a béke aláírása ellen.

Budapest, május 27. Friedrich István napirend előtti felszólalása volt a mai ülés érdekességé. A tőle megszokott temperamentumossággal beszélt a béke aláírása ellen, ami szerinte épp olyan bűn volna, mint az, amikor a nemzet a háborúra határozta el magát. Ez a fogalmazása zajos ellenzésre talált. Beszédét közbeszólások egyébként is többször félbeszakították. A nemzetgyűlés csütörtöki ülését fél 11 órakor nyitotta meg Rakovszky István elnök. Jelenti, hogy Friedrich  István és Zákány Gyula képviselők napirend előtt való felszólalásra kér engedélyt Friedrich István beszéde.

Friedrich István: Itt tulajdonképp nem békések szerződésbe való foglalásáról van szó, hanem egy szerződésről, amellyel levertségünket akarják szerződésbe foglalni, ő nem tud az antanttól semmit várni, azt hiszi, hogy ez az orientáció elhibázott dolog és néhány hónap múlva be fogják látni, hogy itt nagy tévedés történt. Mi tulajdonképpen egy liquidálé valamifelé orientálódunk. Az antant feltétlenül letűnőben van és valami új dolog kerül előtérbe, ez a becsapott nemzetek szövetsége lesz. Az antantnak számolni kell azzal, hogy a németektől kezdve az arabokig 150—200 millió letiport dokumentálni fogja azt az akaratát, hogy élni akar. A kormány ma az antant felé néz, én azonban — mondja Friedrich — attól várok mindent, ami be fog következni. Egyszer már történt egy szerencsétlen orientáció az antant felé: Károlyi Mihály az antanttól várt mindent.

Ruprecht Rezső: Friedrich Istvánnal együtt.

Friedrich István : Minden lépésemért vállalom a felelősséget. Én nem Károlyi-fele politikát csináltam, hanem tiszti századokat, karhatalmi zászlóaljakat szerveztem.

Ruprecht Rezső: Ez igaz.

Friedrich István: Bárcsak többen lettünk volna, akik helyt mertünk állani. Az antant Kun Béláékkal lépett összeköttetésbe. Nemcsak, hogy nem akart segíteni, hanem a szegedi kormányt állandóan sakkba tartotta, amint ezt a szegedi kormánynak volt minisztere, aki itt ül, Dömtör Mihály is tanúsíthatja.

— A román megszállás idején nagyon gyenge volt sz antant szereplése.  Az antant itteni képviselői kijelentették, hogy nincs hatalmuk a románokkal szemben. Hogy a románok miként jöttek ide, az még nincs tisztázva, de bizonyos, hogy a románok az antant rendőrsége voltak és kirabolták az országot. Úgy látom, hogy nem az antanttal szemben állunk, hanem a csehekkel, románokkal, szerbekkel szemben és az antant csak Deckmantel. Hiába lesz az antant jóindulata, ha ez a három nemzet sem mutatkozik ilyennek. Érdekes, hogy az antant Kun Béláékat nem akarta kivinni a béketárgyalásra. Történelmi tény ma, hogy ez kb egy évvel ezelőtt történt.

Korányi Frigyes pénzügyminiszter: Ez a meghívás nem Kun Bélának szólt, hanem a pesti kormánynak.

Friedrich István: Bármint volt is címezve, a táviratot Kun Béla kapta a kezéhez és az volt benne, hogy az antant meg akarta hívni a Magyar nemzet képviselőit a béketárgyalásra, de miután a magyarok megtámadták a cseheket stb. stb… Az  antant nem akarta hívni Kun  Béláékat a béketárgyalásra, de mikor a nemzeti keresztény feltámadás bekövetkezett, akkor egy koncessziótól tette függővé, hogy meghívást kapjunk a béketárgyalásra. Kár volt most ezt a tragikus órát átélni, meg vagyok győződve arról, hogy érzem és úgy sejtem, hogy néhány hónap múlva talán mosolyogni fogunk önmagunkon, mert azt hittük május végén vagy június folyamán, hogy az antant felé vezet az út, amelyre lépnünk kell. Amikor a békedelegáció Neuillyben megjelent, egy lehetetlen épületbe helyezték el. Amikor a békedelegáció látta, hogy az antant nem tárgyalt vele, hazautazott volna. A nemzet legnagyobb bűnét akkor követte el, mikor ezt a háborút elhatározta. (Élénk ellentmondások a Ház mindkét oldalán.)

Szterényi József: A nemzet nem határozta el a háborút csak tudomásul vette a kényszerhelyzetet.)

Friedrich István: Rosszul fejeztem ki magamat és mindjárt másképp fogalmazom ezt a mondatot. A hibát akkor követte el a nemzet, mikor elhatározta a háborút.

Simonyi-Semadam Sándor: Te is csinálsz fogalmazási hibát, a nemzet is csinálhatott.

Friedrich István: Ezt a felfogást már nem helyeslem, tisztelt miniszterelnök ur.

Ha 1917-ben befejezhettük volna valahogy a háborút, mindenesetre jobb békét kaptunk volna. Nem mondom, hogy ez az akkori kormány hibája.

Huszár Károly: Kik csinálták az összeomlást?

Friedrich István: Mindazokat felelősségre kell vonni és a legkisebb bűnért felakasztani. (Élénk helyeslés a Ház mindkét oldalán)

Huszár Károly: Ha mindegyiket felakasztják, akkor megnyugodtam.

Friedrich István: A harmadik hibát akkor követte el a nemzet, amikor szövetségeseit cserbenhagyta. Az összeomlás pillanatától kezdve nem törődött a szövetségeseivel. Ha szövetségeseinkkel együtt tárgyaltunk volna az antanttal, mindenesetre nagyobb súllyal léphettünk volna fel. A negyedik hiba az, hogy aláírjuk ezt a békét. Hibáztatom, hogy véglegesen orientációkat  keresünk, holott a világháborúnak még nincs vége, újabb háborúnak küszöbén állunk.

(Felkiáltások: Isten mentsen !)

Friedrich István:  A nemzet az antant felé orientálódik, amelynek oldalán egy népszövetség készül, most véd- és dacszövetség. Ehhez a letiport nemzeteknek is joguk van, ők is alkothatnak hasonló szövetséget. Amikor a revízióra kerül a sor, ne álljunk oda mi egyedül ez antant elé bókolva, hanem a letiprottakkal együtt álljunk, mint szövetségesek.

Győződjünk meg előbb arról, hogy van-e erő és konszolidáció az antantnál.

Simonyi-Semadam Sándor: Muníciójuk és fegyverük folyton szaporodik.

Ernszt Sándor: Vabankot nem játszhat egy nemzet.

Friedrich István: A megszállott területek magyarsága hogy fel fog jajdulni, hogy mi ezt a békét aláírtuk! Valljunk nyíltan szint! Mi magunk se tudjak, mit akarunk. Aláírjuk és nem tartjuk meg.

Hencz Károly: Ez demagógia.

Rassay Károly: Bűn a nemzet ellen itt így beszélni: Nem tartjuk be!

Friedrich István: Elragadtatással olvastam a török nacionalisták impozáns megnyilatkozásait.

  (Forrás:   Délmagyarország, 1920. május 28, 9. évfolyam, 121. szám)