Magyarországot keresztre feszítették

100 éve írták a lapok:

Néma tiltakozás

„Úrnapján sok millió magyar szív felzokog, sok millió magyar kéz ökölbe szorul. Magyarország Úrnapán a keresztre feszített Igazság képét mutatja. (…) A Trianon-palotában azok a magyarok, akik úgyszólván szívök vérével írják alá a történelem legnagyobb igazságtalanságát, mert a nyers erőszak kényszeríti rá őket, emlékeztetői lehetnek az igazságtalanság elkövetőinek arra, hogy ezek egyúttal a történelem legkegyetlenebb hálátlanságát tanúsítják irgalmatlan cselekedetökkel. Az egész magyar nemzet lázongó lelkével tiltakozik ez ellen a hálátlanság ellen. Tudja, hogy ezzel nem változtatja meg a nyugati hatalmak elhatározását, mellyel épp az általuk hirdetett összes elveket csúfolják és gyalázzák meg; de a magyar nemzet azt is tudja, hogy a trianoni processzus, mely most bevonul Magyarország történetébe, nem döntheti föl örök időkre se az Igazság uralmát, se a történelem logikáját.”

(Magyarország, 1920. június 4.)

Június 4-én

„Nem gyászolunk és nem esünk kétségbe. Mert Magyarországban, a magyar nemzetben van annyi életakarás és életerő, hogy a nyitott sír mellől is újra felálljon s ledobja magáról a félig reázárt koporsófödelet. Van benne életerő és van benne életakarás még akkor is, ha a kezeit megkötő békét aláírja és energiáját, életképességét éppen azzal mutatja meg, hogy a nemzetek életébe való bekapcsolódás érdekében még azt a békét is aláírja, melyet saját lelke és szíve sugallatát követve, elég erővel dobhatna vissza.”

(Az Újság, 1920. június 4.)

Rendületlenül…

„Lobogó nemzeti zászlók alatt, a Szózat szívet rázó hangjai mellett, nagy tömegben vonult fel ma délelőtt Budapest népe, hogy a magyar politika és irodalom megdicsőült nagyjainak szobrai előtt tüntessen ez emlékezetes Úrnapján. Virággal és dallal áldoztak a nemzet nagyjainak és ezzel fogadalmat tettek, hogy hívek maradnak emlékükhöz és a magyarság minden ereje ezentúl csak arra irányul, hogy visszaszerezze nagyjaink Magyarországát, hogy az ezeréves hon teljes egészében legyen újra otthona az ezeréves népnek.”

(Az Est, 1920. június 4.)

Június 4.

Íme, elővesszük történelmünket és ráírjuk egyik levelére ezt a napot: 1920 június 4-ike. Egyáltalán nem reng meg a toll a kezünkben, amikor ezt megtesszük. Mert mi fog voltaképpen ezen a napon történni? Egy rászedett, megcsalt nemzetet arra kényszerítenek, hogy aláírjon egy okmányt, amely ezer esztendős múltját, jelenét és jövendőjét infámis módon megtagadja. Ha Magyarországon, vagy az elszakított részeken csak egyetlenegy ember akadna, aki azt mondaná, vagy hinné: lám, aláírták a békeszerződést, meg van a béke, ennek alapján a tíz századot megélt ország számára újabb századok vannak nyitva, amelyeket boldogan és erősen végigélhet, — ebben az esetben, igenis, tétovázna a kezünk, amikor a dátumot leírjuk a papirosra. Ebben az esetben volna ennek a nemzetnek egy része, — akármilyen elenyészően csekély része is — mely az égbekiáltó igazságtalanság előtt fejet tud hajtani és lelkében hajlandóságot matat, hogy a ránk rakott gyalázat ellen nem mer, vagy nem akar szívének lávás szilajságával lázadozni. Ilyen magyar ember azonban nem él a nap alatt. Mind a húszmillió, aki Szent István koronájának fényességében megfürdött, harsogva kiáltja a népeknek és az egeknek, hogy az a béke, amelyet rája kényszerítenek, nem igazi béke, számára az nem életet, hanem becstelen halált jelent.”

(Pesti Napló, 1920. június 4.)

Fogadalom

„A Himnusz mondja, hogy „megbűnhödte már e nép a múltat, jövendőt”. A Gondviselés azonban másképpen bánik velünk és nekünk mégsem szabad zúgolódnunk, mert az írás tanítja, hogy a kit az Isten megsebesít, az Isten meg is gyógyítja. Sebhelyeink megszámlálhatatlanok, megmérhetetlenek. E nyitott sebekre ragasztanak most flastromot odakint, itthon pedig megindul a könnyek árja. Azt mondjuk azonban, ha lehet, fojtsuk el, de mindenesetre rejtsük el szemünk patakzását legalább a világ elől és ne sóhajtozzunk bele férfiatlanul a könyörtelen éjszakákba. Erőseknek kell lennünk, a milyen erősek voltak, a kik megszerezték nekünk e hazát, a kik ezer év alatt műveltté, naggyá, hatalmassá és dicsőségessé tették.”

(Budapesti Hírlap, 1920. június 4.)

1920.VI. 4.

„Harangok zúgása hirdeti pénteken reggel, hogy új fejezet kezdődik a magyar nemzet történetében. Porig alázva, kifosztva és elhagyatottan, mint a megszedett fa, rongyokban járó koldusok lettünk, akik valaha parádés tiszttartói voltunk Európa kánaánjának. Szomszédaink, akiket vérünk hullajtásával védtünk a középkor barbárságának pusztító dühe ellen, — akiket eltartottunk tulajdon kenyerünkkel és emberré neveltünk a saját kultúránk erejével — hálátlanul elárultak bennünket és végigrabolták országunkat, amelynek több mint kétharmad részét megszállva tartják még ma is. És ezt a betörést az entente tudtával követték el; ölbe telt kezekkel nézték pusztulásunkat az angolok, franciák és olaszok, — megfeledkezve arról, hogy azért fejlődhettek naggyá, hatalmassá és gazdaggá, mert ezer éven át eleven testünk volt a bástya, melyen megtörtek Kelet barbárságának rohamai.”

(Nemzeti Újság, 1920. június 4.)

A bosszúállás

„A bosszúállás paragrafusokba szedett művét: a magyar békeszerződést ezekben az órákban írják alá Versaillesben… amikor ezek a sorok az olvasó elibe jutnak. A híres Versailles hírhedtté lett egy esztendő óta; a német meg a magyar békeszerződés, e két világtörténeti rémregény — a dátumok jelentőségével vagy jelentéktelenségével — fűződik a nevéhez. Ma, amikor már tudjuk, hogy a versaillesi ceremóniák után rövid időn belül elkövetkeznek a spaai konferenciák, amelyeknek az a föladatuk, hogy az elvakult képtelenségeket reális lehetőségeikké enyhítsék, a dátumok jelentőségénél ma már nem tulajdoníthatunk többet Versailles nevének. A nagynak hirdetett politikai koncepció, amelynek törékeny és laza szerkezetében csak egyetlen dolog: a bosszúállás politikája volt masszív és törhetetlen, nem bizonyult életképesnek. És ahogy 12—14 hónapon belül összeomlott, szükségképpen maga alá kell temetnie azt is, ami legtovább és legkitartóbban lélegzik benne: a bosszúállást.”

(Népszava, 1920. június 4.)

Testvéreinkhez

„A gyásznak, keserűségnek és elszánt haragnak ezen a fekete napján Páris felé csak egy megvető mosolyunk fordul, — szívünknek minden nemes, férfias érzése, testvéri részvéte, könnyes szeretete és az élő Isten színe előtt való esküvése felétek száll, testvéreink azon a drótsövényen túl, amellyel a vak bosszú, gyűlölet és telhetetlenség elszakítana minket egymástól örök időkre.”

(Új Nemzedék, 1920. június 4.)

A gúzsbakötött

„A gúzsbakötött nemzet kezét zsarnoki kényszer vezeti a békeokmány aláírásánál, amely a világtörténelem legégetőbb igazságtalanságát és legnagyobb badarságát tartalmazza. Maradandó lehet-e, ami ellentmond az erkölcsnek és a logikának?! Az ország néma tiltakozása a trianoni békekötés ellen magában foglalja a hitvallást, hogy az ideig-óráig elnyomott jognak és igazságnak végre is meghozza diadalát a történelmi fejlődés örök dogmája: az erkölcsi világrend.”

(8 Órai Újság, 1920. június 4.)

Úrnapja

„Oltári szentségünk nekünk a magyar haza. Isteni test az övé, amelyet megsanyargattak, keresztre tettek, tőrrel általvertek, nehéz sziklakő alá temettek. A magyar haza megváltó sebeit lássátok hát ma a négy oltárnál és azt imádjátok. Imádjátok és higgyetek a föltámadásában, mert el fog az jönni. Csak az ember hal meg, de örökkévaló minden, ami isteni eredet. Ebben higgyetek, mert ez az út, az igazság és az élet. A mi utunk, amelyet végig fogunk járni, a mi igazságunk, amelyet keresünk és a mi életünk, amelynek holnapjába emberi szem bele nem tekinthet.”

(Kis Újság, 1920. június 4.)

90 éve írták a lapok:

A tízéves Trianon

Ki hitte azt, hogy tíz évig tart s ki hitte volna, hogy tíz év után sem tudjuk: meddig még?

Nem lincselték meg azt, aki aláírta. Nem kellett elbujdosnia sem Bécsbe, sem Rodostóba. A nemzet nem vetette ki magából, a társadalom nem közösítette ki s akik akkor népgyűléseken tiltakoztak a trianoni „béke“ aláírása ellen, ma a nemzeti felbuzdulás nemes önzetlenségével s a nemzeti fájdalom őszinte érzésével ünneplik azokat, akik akkor a tiltakozásuk ellen cselekedtek.

Nem volt talán más út, csak az az egyetlen, mely elvezetett addig a sírig, „hol nemzet süllyed el?“ Nem volt talán más tanács, csak az az egyetlen, amit a kétségbeesés üvöltött az ágyúbömböléshez és embersikolyhoz durvult fülekbe? Nem volt talán más levegője a magyar életnek, csak az, ami a trianoni palota kriptaszagát hozta el a véres-vonagló magyar mezők fölé? És nem voltak más férfiak, csak azok, akik akár fogcsikorgató dühivel, akár a jobb jövőbe vetett hittel mégis csak aláírták a magyarság második vérszerződését, a vérbullát, pragmatica szankcióját a halálnak? Vagy a Léthe vizei ömlenek el a magyar tájak felett? Valamikor tengerfenék volt a magyar Alföld s talán az egész mai Magyarország. S most is, mintha láthatatlanul és észrevehetetlenül Léthe vizei Tiőttek volna a magyar mezők fölé, itt tornyosulnának a feledést ringató hullámok s büszke gályák hordoznák a gátszakítókat.

Ezen a napon szabad-e nekünk csak emlékezni, a magyarság Jánus-arca ezen a napon behunyhatja-e a jövőbe tekintő szemét? A nemzeti irodalom s a nemzeti történelem párhuzamossága azt tanítja, hogy tespedő idők mindig az epikus műfajoknak kedveztek s csak a cselekvésre gyűlő energiák keresték drámai alkotásokban az irodalom feladatait. A múlt epikus szépségei nem ejthetnek ma rabul bennünket, mert tespedő korról és tespedő erőkről tennénk csak bizonyságot. Csak az öregek néznek mindig visszafelé, akik nem remélnek már semmit a jövendőtől. A szelíd gyermekkor verőfényes vasárnapdélutánjait csak az öregkor kerevetjén varázsoljuk magunk elé. A férfi, aki cselekedni akar, az ifjú, aki harcolni akar, előre tekint. Nem állhatunk meg egy sírkőnél, nem omolhatunk el egy sírhalomnál, nem nyugodhatunk abba bele, hogy a nagyszerű életnek „a nagyszerű halál“ vetett véget. Nem igaz, nem igaz, nincs nagyszerű halál, csak az élet lehet nagyszerű s inkább élet kolduscondrákban, mint halál bíborravatalon! Ki gyávult el annyira s ki lett olyan bálványimádó esztétája a szépnek, hogy nagyszerűnek tudja látni a nemzet halálát is? Nagyszerű csak a nemzet élete lehet.

S rajtunk múlik, hogy az lesz-e? Eddig nem tettünk mást, csak, mint az őrző katonák, kockát vetettünk a nagy halott ruhái felett. Eddig nem tettünk mást, csak osztozkodtunk mohón és habzsolón a megmaradt javakon — mennyivel többet törődtünk eddig a magunk életével, mint a nemzet halálával. Sirató asszonyok voltunk és temetkezési vállalkozók, bért követeltünk a sírásért és hasznot a temetésért. Ódákat írtunk sordíjért s mellet vertünk napszámba. De amikor lassanként nem lesz már min osztozkodni, rálépünk-e végre arra az útra, amit soha elhagyni nem volt szabad s felismerjük-e végre kötelességeinket, melyeknek elhanyagolása minden nap egy kapavágással mélyítette „a sírt, hol nemzet süllyed el“. Ki hitte volna, hogy tíz év alatt „egy akácfát“  sem tudunk visszaszerezni, de tíz év alatt nem leszünk készen a felelősségrevonás kenyeret és közéleti méltóságot adó kedvtelésével? Mi történt tíz év alatt a magyar revízió javára, mit végeztek tíz év alatt nem is eredményben, de munkában a trianoni vérszerződés megváltoztatása érdekében? Miatyánkot rávésték már egy mogyoró héjára. Egy légyszárny árkuspapír lenne a történetíró számára, aki ennek a tíz évnek a revízió javára elért eredményét fel akarná jegyezni. Az mondották rólunk: temetni tudunk. Pedig tudunk gyászolni is. Milyen gyönyörű sirámok búgnak majd fel a magyar élet föld alá szorított fájdalmának kürtőjén, retorikába való beszédek hangoznak majd el, cicerói mestermüvek, demosthenesi lángolások, a savanarollás lelkesültségek, de teszünk-e valamit, merünk-e valamit tenni, amit a magunk érdeke tilt, de a nemzet élete követel, tudnánk-e egyszer már tíz év után elhatározni magunkat valamire, ami a mi uralmunknak nem kedvező, de a nemzet uralmának reneszánszát készíthetné elő? Trianon évfordulóján necsak beszélni tudjunk a magyar feltámadásról, lépjünk végre arra az útra is, amelyik a magyar feltámadás felé vezet.

Rothermere nagy cikke Trianon 10 éves fordulóján.

„Addig nem lehet béke Középeurópában, amíg Magyarország súlyos igazságtalansága orvosatlan marad“

London, június 3. A Daily Mali holnapi száma „10 éves nyílt sebek“ cím alatt Rothermere lord a következő cikket közli: — A trianoni szerződés aláírásának 10 éve keserű gyásznap Csonkamagyarország nyolcmillió lakosa számára. Érthető fájdalmasan osztozik 3 300 000 fajtestvérük, akiket a Szerződés idegen uralom alá kényszerített, ahol nem részesültek azon tisztességes elbánásban, amelyet a békeszerződés számukra biztosítani akart. A magyar békedelegáció anélkül, hogy a legyőzött ország érdekében felemelhette volna szavát, kénytelen volt olyan szerződést aláírni, amely csak a legbátrabb nemzet számára nem jelentett halálos ítéletet.

— Három év óta igyekeztem honfitársaim, az amerikai nagy nemzet fiait és a legmagasabb rangú európai államférfiak figyelmét ráterelni annak szükségére, hogy Európa jövő békéjének érdekében szolgálhassanak igazságot Magyarországnak. A mostani határoknak aránylag csekély módosításával vissza lehetne adni két millió, jelenleg Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában élő magyart az anyaországnak, Igazságosan gondolkozó emberek ha megvizsgálják a tényeket, épp úgy szégyenkezni fognak, mint ahogyan a magyarok fel vannak háborodva afelett, hogy az elemi igazságszolgáltatás követelménye még mindig nem teljesült. A volt ellenséges államok közül egyedül Magyarország tarthatott nagylelkű elbánásra igényt. Akarata ellenére kényszerítették a háborúba Ausztria oldalán és a háború egész tartama alatt a területén élő ellenséges alattvalókkal oly tisztességesen bánt, hogy hasonló példát egyetlen más hadviselő állam sem hozhat fel. — Ezek a meggondolások indítottak három évvel ezelőtt arra — folytatja a lord —, hogy közelebbről tanulmányozzam Magyarország sérelmeit és megírjam „Magyarország helye a nap alatt“ című cikkemet. Ember még nem kapott bőségesebb bizonyítékokat oly nemzet lelkiválságának melegségéről és nagyszerű hálájáról, mint amelyet én kaptam. Ez idő óta olyan kötelékek szövődtek köztem és a magyar nemzet között, amelyeket csak a halál szakíthat el.

A cikk részletesen felsorolja a magyar nemzet hálájának több megnyilvánulásait és kifejti, hogy az azóta nyert tökéletes helyzetképből meggyőződött a lord arról, hogy addig nem lehel tartós béke Középeurópában, amíg Magyarország feldarabolásának súlyos Igazságtalansága orvosolatlan marad. A magyar ifjúság védőszentjének, Szent Imrének tiszteletére rendezendő történelmi ünnepségek az egész világból, így Angliából is sok látogatót fognak Magyarországba vonzani. Ezek a vendégek Európa legnagylelkűbb és legnemesebb szívű nemzetének vendégei lesznek és meg vagyok győződve —. fejezi be a cikkét —, hogy osztozni fognak abban a várakozásban, amelyben Magyarország minden barátja várja azt a napot, amelyen jóvá fogják tenni a trianoni szerződés kegyetlen baklövéseit és elégtételt fognak szolgáltatni azon bántalmakért, amelyben a tudatlanság, rosszakarat és a versenytárs országok irigysége részesítette ezt a mostohán kezelt országot.

Lord Rothermere , aki igazságot követelt Magyarországnak

Trianon tizedik fordulója

Ahol magyarok élnek, mindenütt tiltakozó tüntetéseket tartanak a tízéves fordulón. A gyárakban ötperces munkaszünet lesz, a képviselőházban Apponyi Albert emlékezik Trianonról, a felsőházban Berzeviczy Albert. A budapesti kávéházakban és vendéglőkben szerdán este nem lesz zene. A külföldön is mindenütt megemlékeznek Trianonról. A vidéki törvényhatóságok memorandumot küldenek Genfbe, kérve a revízió napirendre tűzését.

Budapestről jelentik: A trianoni békeszerződés aláírásának 10-ik évfordulóján Budapesten egy percre megáll a villamosforgalom. A budapesti székesfővárosi közlekedési rt elhatározta hogy június 4-én, szerdán délelőtt 12 órakor a BESZKART összes vonalain valamennyi vonat 1 percre megáll.

(Forrás: Délmagyarország, 1930. június 4, 6. évfolyam / 124. szám).