Uhorsko ≠ Maďarsko? Ugarska ≠ Mađarska?
Matovics Igor szlovák kormányfő a bolsevik „a múltat végképp eltörölni” jelszó helyett a liberális „a múltat végképp meghaladni” ópiumával kínálta meg az ENSZ által szuverén államként elismert Szlovák Köztársaság területén élő magyarságot, minek során az 1918-as cezúra előtti „közös országunkat” következetesen az »Uhorsko« jelzővel illette, míg az 1918 utáni Csonkahazát a »Maďarsko« néven emlegette…
Sokan azt hiszik, hogy egy több évszázados, sőt „ezredéves” (sic!) megkülönböztetésről van szó a szlovák nyelvben… E logika szerint az »Uhor« a Magyar Királyságban élő országlakost jelöli, nyelvére, vagy nemzetiségére tekintet nélkül, míg a »Maďar« [„magyar”], vagy a »Sloven« / »Slovák« [„szlovák”] főnév az adott nemzetiséghez tartozó embert jelöli. E logika szerint az Archiregnum Apostolicum Hungaricum nem »maďarský štát« volt, vagy nem »slovenský štát«, hanem »uhorský štát«…
Amikor még Miskolc… Pardon, Miškovec nélkül is »Uhry«, és nem »Maďarsko« volt a csonkított ország…
Ez a teljességgel mesterséges politikai és kulturális narratíva, amivel az évszázadokig békés szlovák-tót nép tudatát átmalterezték a szabadon vakolók, két hazugságot sulykol rendeletileg megerősítve száz éve:
1.) A „történelmi” (sic!) Magyarország [»Uhorsko«] és a „trianoni” (sic!) Magyarország [»Maďarsko«] között nem áll fenn közjogi folytonosság.
2.) A „történelmi” (sic!) Magyarország egy „multietnikus, állampolgári identitásra épülő állam” volt (Szent István gondolatának félreértelmezése), szemben a „trianoni” (sic!) Magyarországgal, mely „egy etnikai alapon létrehozott szuverenitás”.
Mi következik ezekből? Hamis akár közjogi, akár népiségi-kultúrális alapon folytonosságot tételezni a két álladalom – »Uhorsko« és »Maďarsko« – és azok „politikai nemzetei” között.
Nem! Nem! Soha!
„Pista” nem nyomta a maltert, nem nyomja a maltert, és nem fogja nyomni a maltert a Szent Korona bevakolásához. Értjük a célzást Szent Istvánra – aki a templomépítők védőszentje is –, azonban hiába van róla – szentségtörő módon – páholy elnevezve, ő nem arra a templomra építette Uruszágát.
Itt az »uherski« nem az országnak a szótár kiadási évében hivatalos nyelvét (latin), hanem a magyart jelöli.
Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet arra, hogy az itt közölt 1919-es térképek tanúsága szerint – melyek az egész Felvidéket, azaz az itt maradt palócságot és matyóságot is elrabolva ábrázolják – a cseh, szlovák, csehszlovák, cseh és szlovák – kinek hogy tetszik – »Uhry« és »Uhersko« szóval jelölték először a mainál is csonkább reliktumát Hazánknak. Igazolja az »Uhor« / »Maďar« megkülönböztetés hiányát továbbá az is, hogy az első többnyelvű szlovák szótár megalkotója, az 1813-ban elhunyt Bernolák Antal »uherski« névvel – láss csodát! – a magyar nyelvet illette, nem pedig »Uhersko« (»Uhorsko«) akkor hivatalos „apanyelvét” – a latint. Nem véletlenül.
Mint említettem, az egész egy teljesen mesterséges politikai narratíva és kultúrharc eredményeként malterozta be a szlovák emberek agyát és szívét… Habrman Gusztáv, az első csehszlovák kormány iskolaügyi minisztere 1919. november 27-én az 57 170. számú miniszteri rendelete volt az, mely hatalmi szóval kényszerítette ki, hogy a közoktatásban és a közmegnyilvánulásokban az »Uhorsko« és a »Maďarsko« kifejezések elkülöníttessenek. A rendelet szerint az előbbi megnevezést csak az 1918 előtti Magyarország megnevezéseként szabad használni, az utóbbit pedig az azt követő időszakra. Ezzel tudatosan és hatalmi szóval építették fel azt a hamis nézetet, hogy Magyarország csupán Csehszlovákiával párhuzamosan jött létre, és nem jogfolytonos a „történelmi” Magyarországgal. A rendelet be nem tartása szankciókkal járt, és tudatosan máig be is tartják azt. (V.ö. Popély Gyula: Erős várunk az iskola. Madách, Pozsony, 2005. 91. o.)
»Maďarsko« még sehol, pedig »Republika Československá« már, és »Uhry« még van…
Nézzük meg külön-külön a két állítást, amin ez az egész hamis politikai narratíva nyugszik!
KÖZJOGI FOLYTONOSSÁG „UHORSKO” ÉS „MAĎARSKO” KÖZÖTT
Az 1920. február 16-án Budapesten megalakuló Nemzetgyűlés kifejezte azon óhaját, hogy felszámolja a forradalmak révén létrejött közjogi provizóriumot. Mit jelentett ez?
Az 1918. október 31-e után történt események közjogi értelemben illegitim hatalmaskodást jelentettek, amennyiben a ’de facto’ fennálló rend nem esett egybe a ’de iure’ törvényes renddel.
A magyar alkotmányosság alapját képező szentkorona-tan a legitimizmus (törvényesség) elve szerint az igazolt jogrend alapján áll, és reformokat csakis törvényes úton valósít meg: a tekintély alapja az igazság. (Veritas, non auctoritas facit legem. / Az igazság, nem a tekintély [erő] teremt törvényt.) A jogfolytonossági alapelve szerint törvényeket a már hatályban lévő törvényeken állva, és az érvényben lévő jogszabályok keretei között, békés fejlődés révén lehet kivitelezni. Molnár Kálmán közjogász megfogalmazása szerint „a jogfolytonosság azt jelenti, hogy jogszabályok alkotása, változtatása, vagy eltörlése csupán az alkotmány értelmében arra hivatott tényezők által eszközölhető.”
Ezzel szemben a revolucionizmus (forradalmiság) az erőprioritás alapján:
[a hatalommegragadás tekintetében]
- a) erőszakos tömeglázítással,
- b) vagy államcsíny útján;
[a hatalomgyakorlás tekintetében]
- a) a meglévő törvényhozó testület megkérdezése nélkül fölállított új törvényhozó testülettel;
- b) vagy diktatórikus (rendeleti) úton
kívánja életbe léptetni az általa óhajtott változásokat.
Ezért nevezhetjük önkényuralomnak minden ilyen rendszert, hisz az alanyi emberi önkényt, és nem az isteni igazságon alapuló igazságosságot tekinti a tekintély és törvény alapjának.
Természetesen van olyan helyzet, amikor legitim a törvényes uralom által képviselt tekintéllyel szembeni (aktív vagy passzív) ellenállás. Mikor lehetséges ez?
Különbséget kell tenni először is eleve törvénytelen, és utólagosan törvénytelenné vált uralom között:
Az eleve törvénytelen (forradalmi) uralommal szemben, az a) aktív (fizikai) ellenállás mindaddig jogosult, míg kilátás van a sikerre, különben a közjó veszélyeztetve lenne. („A törvénytelenül fennálló jogrend is jobb, mint az anarchia” – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja Arisztotelész alapján.) Erre példa az 1956-os népfelkelés és szabadságharc. A b) passzív (erkölcsi) ellenállás joga, sőt kötelessége mindig fennáll.
A hatalomgyakorlással való alanyi visszaélés okán, vagy a magasabb jogrenddel, elsődlegesen a természettörvényből – és nem holmi ENSZ-deklarációkból – levezethető alapvető emberi jogokkal ütköző törvényeket elfogadó, így utólagosan törvénytelenné vált uralommal– vagyis olyan, az emberi törvények szerint igazoltan alaki jogilag törvényes renddel – szembeni aktív ellenállásnak négy, együttesen meglévő feltétele esetén van helye:
- a) az államhatalomnak igen súlyos visszaélést kell elkövetnie;
- b) békés úton nem sikerült a fennálló visszaéléseket megszüntetni;
- c) joggal remélhető, hogy az ellenállás sikeres lesz;
- d) csak annyi erőszakot szabad alkalmazni, ami elengedhetetlen a sikerhez.
Az aktív ellenállás továbbá – XI. Piusz pápa Firmissimam constantiam kezdetű enciklikája szerint – csak azokat kötelezi alanyilag, akik arra e) képesek és f) hivatottak.
Nos, a magyar Nemzetgyűlés jogfolytonosságot deklarált az 1918. október 31-e előtti magyar államisággal, ami azért is fontos, mert ha nem így lenne, akkor a teljesen törvénytelen trianoni békediktátumot alá sem tudta volna írni ez az „új” »Maďarsko«, hisz nem volt perszonálunióban Ciszlajtániával, tehát nem volt véle közös külügye a kiegyezés által meghatározott jogszabályok szerint, így hadat sem üzenhetett az Entente nagyhatalmainak és csatlósainak, és hadban sem állhatott 1914. július 28-a és 1918. november 4-e között velük.
Azaz a trianoni békediktátum minimális formális elégségességi feltétele is megsemmisül, ha valaki a közjogi folytonosságot elveti. Ezért a szlovák állami szuverenitás igazolása szempontjából is bődületesen hatalmas öngól a »Uhorsko« / »Maďarsko« megkülönböztetés.
NEMZETTUDATI FOLYTONOSSÁG „UHORSKO” ÉS „MAĎARSKO” KÖZÖTT
Hányszor hallottuk és halljuk a csonkahazai közoktatásban is, hogy a dualizmuskori magyar politikai elit „főbűne” – ami a Kis-Entente narratívában egyedüli oka Trianonnak – az ú.n. „magyarosítás” volt, amit helyesebb „magyarosodásnak” neveznünk.
Az ezt hirdetők szerint csak az 1790/91. évi országgyűléssel kezdődött az a politikai narratíva, hogy a »natio Hungarica« azonos a magyar népiséggel: a modern magyar nemzeteszme csupán marxi értelemben vett mesterséges „társadalmi felépítmény”, „hamis tudatforma”. Addig a nemzettudat, a nemesi tudat semmiféle népiségi jelleggel nem bírt, csak egyfajta „osztálytudaton”, vagy „rendi tudaton” alapuló nemzettudat létezett… Ez – a mai posztmodern liberálisok, és eltartott-kisujj konzervatívok körében is megjelenő – gondolat köszönő viszonyban sincs a valósággal.
Magyarországon egy nép, egy birodalom és egy vezér volt mindig a vérszerződés és az arra épülő szentkorona-tan szerint, amit tökéletesen kifejez az ezredéves emlékmű, ahol a hét vezér természetére épül a Gábor főangyal által közvetített természetfeletti jellege a Magyar Apostoli Főkirályságnak – vagyis a Szent Korona Országának. Timon Ákos, a közjog híres magyar professzora világosan megfogalmazta: „A Szent Koronában jut külső kifejezésre Szent István birodalmának közjogi egysége, egységes főhatalmi szervezete, amelybe a társországok is bele vannak foglalva, mert ők is tagjai a Szent Koronának. Valamint egy a korona mint a főhatalom symboluma és személyesítve annak birtokosa, úgy egységes maga a királyi hatalom is. Egy a koronázás, egy az eskü és a hitlevél, valamint egységes az állampolgárság.” (A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége. Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, Budapest, 1907. 13. o.)
Tagadom tán a „történelmi” Magyarország multietnicitásának valóságát?
Egyáltalán nem. Azonban ez nem jelenti a magyar szupremácia tagadását. Már maga a »magyar« népnév „magerőt” (férfierőt), „vezetőt” jelent – a Czuczor–Fogarasi etimológiája szerint –, és láss csodát, a magyar mint vezetőnép a hozzá csatlakozott segédnépekkel szervezett államot, ahogy tették ezt a hunok a germánokkal, vagy az avarok a szlávokkal. A hadrend szerint szervezett magyar államban a gyepütereteken mintegy élősövénnyel vették körül a vezérnépet a hozzá csatlakozottak.
A szentistváni Intelmek sokat emlegetett mondatában („Nam unius lingue uniusque moris regnum inbecille et fragile est.”) pedig a »regnum« szó „királyi udvart” is jelölhet. Ezen felül a »lingua« és a »mos« kifejezések pedig életmódot (például havasi pásztorkodás) és bizonyos mesterségekben való „jártasságot”, annak a „nyelvét” is jelölhetik. (Erre mondták régen például, hogy „nem beszélem az aranyművesek nyelvét”, ami itt magát a mesterséget, és esetlegesen az ahhoz tartozó szakszókincset is jelölte.)
Az álmos-árpádi honszervezés után telepedett be bizonyíthatóan minden, a Kárpát-medencében a mai napon lakó nép. A pannonszlávok és morvaszlávok avarokkal vegyesen lakó gyér népessége is a magyarságban olvadt fel. Így mi, magyarok, jogosabban mondhatjuk Szvatopluk utódaiknak magunkat, mint a kilencszáz éve – az oklevelek tanúsága szerint idegenként – lassan betelepülő „sclavi” népesség, akiket vendégekül, és nem rablókul fogadtunk be a hazánkba.
Nem véletlen, hogy minden hazug követelés annak elfelejtetéséből indult ki, hogy itt minden nem-magyar nemzetiség a magyar királyok vendégnépként telepedett le. Miért volt erre szükség? Azért, mivel olyan életmódot folytattak, amit a magyarság nem, így a királyság számára is „win-win” alapon hasznot hajthattak az ebből fakadó különleges szolgálatuk által. Megnyitották a műveltségnek sajátos életmódjukkal az addig lakatlan, vagy nagyon gyéren lakott területeket. Nem is volt egyik idegenajkú népességgel sem probléma sokáig. Vállvetve küzdöttünk jóban-rosszban, építettük közös hazánkat, amíg idegen ügynökök, és tébolyult atyjafiaik a nagymoráviás, meg dáko-római-rumén mesékkel el nem hitették velük, hogy a magyarok itt a rablók, „bozgorok”, akik megfosztották őket jogaiktól…
Ittlakásuknak, külön jogállásuknak (privilegium) alapja a »fidelitas« (hűség) és a »servitudo« (szolgálat) volt. Ezt mutatják a szlovák-tót telepeseket hozó soltészekkel kötött szerződések, ezt mutatja az erdélyi szászok kiváltságos levele (Andreanum), miszerint „Ad retinendam Sacram Coronam” telepedhettek le… (Amely esküt 1919-ben megszegték a szászok.) Ha valaki e rend ellen, a Szent Korona Testét bomlasztó módon lépett fel (mint a Német Lovagrend, vagy a kunok), kiebrudalták őket az országból…
Aki nemessé akart válni, azaz teljes jogú polgár kívánt lenni, annak magyarrá is kellett lennie. A középkorban is világos volt a magyarság vezetőnép jellegének tudata, hisz az 1525. évi országgyűlés döntése – „Hungarae nationis homines, nobili de prosapia propagati” – szerint az országban csakis a magyar nemzethez tartozó nemesek viselhettek hivatalt. Világosan tükrözi ennek köztudomású voltát az is, hogy Werbőczy Hármaskönyve a nemesség esetén a »populus« és nem a »natio« kifejezést használja. A „nemzethez” tartozás kritériumát nem rendi alapon határozta meg (III: 26.), hiszen különböző »natio«-khoz (magyarokhoz, szlávokhoz, oláhokhoz) tartozó jobbágyokról beszél.
Nem véletlen e magyar nemesi nemzettudat okán, hogy a 19. század második felében a jobbágy-környezet révén századok óta szlávajkúvá vált felvidéki vármegyék magyar nemességének zöme is vehemensen „magyarónná” vált, követelte a „pánszlávista” gimnáziumok és a Matica Slovenská nemzetellenes működésének a felszámolását, és csupán töredékük azonosult az ekkor mesterségesen kialakított, plebejus szlovák nemzetkoncepcióval. Ez a „magyarónság” azonban reakció volt a pánszlávista izgatásra, mely nem pőre nemzetiségi polgárjogi mozgalom volt, hanem egy súlyosan állambomlasztó, békétlenséget szító szervezkedés.
Horváth Sándor OP a politikai nemzet tartalmi okának (causa materialis) tartja ugyan a népiség és a táj, a vér és a rög által meghatározott adottságokat (az adott nemzet „testi” létrehozó tényezőiként), azonban alaki okaként (causa formalis) – egy-egy politikai nemzet „lelki” fenntartó tényezőiként – három, figyelmen kívül nem hagyható elemet sorol fel:
- a) közös történelmi sors;
- b) azonos kultúra (nyelv, vallásosság, tudomány, művészet);
- c) egységes jogrend.
Ahol ezek közül kettő fennáll, ott az államban a konvergens tényezők erősek, ahol pedig csak egy, ott divergens folyamatok jelentkeznek.
Lássunk pár példát!
A németség esetén különböző jogrendek álltak fenn, azonban a történelmi sors közös volt, és a kultúra is azonos. Ez elősegítette a német jogrendi – állami – egység kialakulását.
Svájcban az ilyetén értelemben felfogott kultúra nem teljesen azonos – a nyelvi és felekezeti különbségek okán –, de a történelmi sors és az közös államszövetség miatt szilárd a szuverenitás.
Az 1918 előtti Magyarországon a jogrend volt csak azonos, a nemzetiségek vezető rétege a magyar államgondolattal mindenféle állítólagos magyarosítás előtt már szakított: nem vállalt sorsközösséget, ami az eltérő kultúrtényezőik mellett divergens elemmé tette őket. A „nemzetiségi jog” nem ütközhet a közjogi kerettel… Ha mégis így lenne, egy államnak kötelessége az ilyen jogtalan követelésekkel szemben föllépnie. A Magyar Királyságban békésen fejlődhettek a Szent Koronához hűséges nemzetiségek.
Az elszakított magyarság történelmi sorsközössége és kultúrája a Csonkahazához kapcsolja őket, és ezért sincs semmiféle kegyes hazaszeretetük a Szent Korona törvényes rendjének szuverenitásán létrehozott, a fennálló rendet képviselő államaikkal szemben… Ezért nem fogja egy csíkszeredai rumén-magyar jégkorong-válogatott meccsen énekelni soha a rumén himnuszt a székelyekből álló „rumén” jégkorong-válogatott, hanem a magyarral zengi együtt, hogy:
„Isten, áldd meg a magyart!”
Trianon nem meghaladható, hanem megsemmisítendő.
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.
Szász Péter (Depositum)
