Régi és új Mohács
Nagy nemzeti szerencsétlenségeink szomorú évfordulóiról éppoly kegyelettel kötelességünk megemlékezni és intő tanulságait a jelennek sorsfordulataiba bekapcsolni, mint ahogy évezredes múltunk ragyogó eseményeit bátorító például elevenítjük fel a dicsőség után szomjazó lelki szemeink előtt.
Alig Szent István napjának kilencede után: augusztus 29-én a mohácsi csatavesztés emlékét gyászoljuk. Az országalapító, fenséges ünnepe után, az országveszítő nemzedék hűtlen sáfárkodásáról való számadás. Nemzeti és kulturális eszmények újszerű kitűzése s a bennük rejlő összetartó erők értékelése után egy eszménynélküli kor lelki törpesége, széthúzó irányzatoknak kerengő dervistánca, drámai bódulat után a tragikus összeomlás.
A mohácsi csatatér fogalommá vált nemzetünk történelmében. Fenyegető szimbóluma annak az örök sírnak, amelybe egy nagyrahivatott, testben acél, lélekben arany nemzet süllyedhet el, ha pártoskodás, önző magánérdekek vásári küzdelmei, a felelős vezetők kapkodása és gyengesége könnyelműen elfecsérlik az országfenntartó erőket.
És ha van okunk gyászolni valamit Mohács emlékezetében, úgy az nem pusztán az ország vezető embereinek önzése miatt feláldozott ifjú Lajos király tragikus vége, sem az ország színe-javának, annyi drága magyar életnek az egyenlőtlen küzdelemben történt hősi elbukása, sőt talán az évszázadokig tartó idegen jármot se tudnók szégyenpirral az arcunkon emlegetni, ha mindezt a sok csapást egy ellenséges hatalom mindent elsöprő ereje zúdította volna ránk s nem saját vakságunk, gyengeségünk s ősi magyar átkunk: a széthúzás okozta volna.
Azóta van már új Mohácsunk : Trianon. Okaiban hasonlatos, következményeiben szégyenletesebb s veszedelmesebb. Valóban nem tanultunk az élet tanítómesterétől, a történelemtől semmit. Az idők áradatát hagytuk a fejünk felett tovazúgni, de arra nem volt gondunk, hogy a nagy idők nagy tanulságai lelkünket megtermékenyítsék. Az alakok változtak, de a szín s a díszletek ugyanazok maradtak.
Mohács előtt egy emberöltővel még ragyogó csillag volt Magyarország az újonnan éledt humanista renaissance kultúra egén, rettegett katonai hatalmasság, mely előtt meghódolt Bécs s meghunyászkodott a török, — a Trianon előtti évtizedekben a nyugati kultúra hirtelen ránk törő zuhatagában fürödtünk,ipar, kereskedelem, irodalom és művészetek, szóval az élet minden vonalán az elvetett magok rövid évek alatt terebélyes fává növekedtek, a nemzetek ítéletidejében pedig diadalmasan állottunk a gáton.
De a fény és dicsőség tengerének felszíne alatt a mélyben ázalagok tenyésztek,hínárok terjeszkedtek, alattomos karjaikkal megfojtva minden náluknál szebb és a magasságok felé törő életet, az önérdek, az önszeretet síkos nyálkájával beborítva mindent, aminek a maga sötét céljai szempontjából értéke van.
Sem Mohács, sem Trianon nemzedéke nem vette észre, hogy a külső fény belső tartalom nélkül, ragyogó győzelmek a világ felett s sorvasztó egyenetlenség és kishitűség a nemzeti lélekben, oly mélyreható ellenmondások, melyeket a történelem nem tud áthidalni. S a történelem következetesen megismételte önmagát:
II. Lajos sorsa megismétlődött IV. Károly király végzetében, a nemzet színe-java: a magyar értelmiség, megbénulva és megnyomorítva tengeti szűkös életét, Szent István országa szétdarabolva, csonka tetemmel kiált az igazság után, a feltámadás után.
A mohácsi vész szörnyű következményeiből kilábaltunk, mert a nemzet megaláztatásában megtalálta önmagát. S amint megtalálta önmagát, azonnal megtalálta az utakat, amelyek a feltámadáshoz vezettek s megtalálta szövetségeseit.
Nekünk is, a Trianon utáni nemzedéknek, a világpolitika útvesztőin Szent István királyban gyökerező magyar lélekkel kell vándorútra indulnunk, belülről kell megtisztulnunk és megerősödnünk, hogy ismét rátalálhassunk önmagunkra és elvesztett véreinkre!
(Forrás: Egri Népújság – napilap, 1925. augusztus 30, XLII évf. / 195. szám)
