Augusztus 20: Szent István királyunk ünnepe

A magyar nemzet keresztény hitének alapkövét Magyarország első nagy királya, Szent István rakta le. Ő az első szent uralkodója Európának. Érdemei nemcsak magyar, hanem egyetemes szempontból is elévülhetetlenek, épp úgy, mint királyi jobbja, mellyel annyi üdvöset alkotott. Mindkettő fölötte áll a legnagyobb földi hatalomnak: az enyészetnek és mulandóságnak.

Már születésénél védőszentjének: Szent István első vértanúnak csodás jelenéséről beszélt a hívő krónikás. Megkeresztelkedése, neveltetése, majd házassága egyre szorosabban kapcsolja Krisztus igaz hitéhez. Mikor 997-ben trónra jut, jellemében és cselekedeteiben már nyoma sincs annak a bizonytalan ingadozásnak pogányság és kereszténység között, amely  Gézára és környezetére annyira jellemző volt.

Mindjárt uralkodása elején pogány lázadással kellett megküzdenie: Koppány somogyi vezér, – a királyi család rokona – kinek trónigényei is voltak, felkelt az ősi pogány vallás védelmére. A harcban István maradt felül, de a somogyiak leverése után az ország keleti felében: a Tiszán túl és Erdélyben még mindig sokan akadtak, akik nem voltak a királynak és az új keresztény hitnek hívei.

A magyar monarchiát már Géza fejedelem megalapította, de annak külső elismerését és szimbólumát, a magyar Szent Koronát Szent István szerezte meg, amellyel 1000-ben vagy 1001-ben a „főpapok, urak és a nép üdvkiáltásai között” Domonkos, első esztergomi érsek megkoronázta és fölkente a 25 éves Szent Istvánt és nejét, boldog Gizellát.

Szent István szervező munkássága főként a keresztény hit állandósítására és elmélyítésére irányult és az erre hivatott érsekségek, püspökségek, társaskáptalanok alapítására, egyházmegyék elhatárolására, monostorok emelésére és zarándokházak építésére vonatkozott.

Nem kevesebb jelentőségű és fontosságú Szent Istvánnak másik tevékenysége: a törvényhozói munkássága, amellyel a nép széles rétegeit nevelte rá az uralkodói akarat és az egyházi tekintély tiszteletére. Törvényhozása a frank kapulárék mintája szerint tipikusan középkori: összefolynak benne az egyházi és világi törvények, mint ahogyan a közigazgatásban és törvénykezésben együtt szerepelnek a püspökök és főurak.

Így a katolikus hitet Magyarországon államvallássá teszi.

Törvénybe iktatja a vasárnapi misehallgatást és munkaszünetet, a böjtöt, a templomi rendet. Bünteti a lopást, esküszegést, a gyilkosságot, gyújtogatást, boszorkánykodást. Védi az özvegyeket, árvákat, hajadonokat, rabszolgákat. Büntetései az abban a korban szokásos csonkító, vagy megbélyegző büntetések, amelyekből mindenki felismerheti a bűnt, amelyet a bűnös elkövetett. Aki pl. kardot rántott valakire, ugyanolyan sebet kapott büntetésül, mint amilyent ő okozott. Tagcsonkításért tagcsonkítás, halálért halál járt. A büntetésénél az előkelőbbeket súlyosabb mértékben sújtja, mint a közrendűeket vagy szolgákat. A megtorló és elrettentő büntetés mellett, ismeri és alkalmazza a gyógyító, javító büntetést is és többször vezeklésre, böjtre ítéli a bűnöst.

Szent István alázatossága — amely minden erény gyökerét képezi — oly nagy volt, hogy minden méltatlanságot és bántalmat, amely személyét érte, béketűréssel, sőt örömmel elviselt. Isten akaratában megnyugodva, panasz nélkül tűrte gyermekeinek, utoljára Szent Imrének, korai halálát, hitéből merítve egyetlen vigasztalást.

Azonban talán legjobban kitűnt abban az erényben, mely már az őskeresztények legjellemzőbb ékessége volt, a tevékeny felebaráti szeretetben. Nem tartott fényes udvari mulatságokat, hanem királyi kezeivel saját maga osztogatta az alamizsnát a szegényeknek. Vendégszeretete nemcsak Magyarországon, hanem messze földön is éreztette áldását a jámbor zarándokokkal és utasokkal. Ilyen élet után nem csoda, hogy alattvalóinak könnyhullatása közt és az egész nemzet áldásától kísérve hunyta le szemeit 1038. év Nagyboldogasszony napján. A Boldogságos Szűz, akinek gondjaira Szent István országát bízta, az ő saját mennybevételének napján fogadta be jámbor szolgáját is a mennyei dicsőségbe.

A Szentháromság  tiszteletére a Szabadkai Egyházmegyében a veprődi, a szilágyi, a zentai, a Nagybecskereki Egyházmegyében pedig az aracsi, a nagybecskereki (piarista), szajáni, illetve a székelykevei templomokat szentelték.