V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is
A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:
Azoktól, akik Magyarországot, mint a háború egyik okozóját szeretnék a világ elé állítani, meg kell kérdezni, hogy szerintük mi célja, mi oka, mi érdeke lehetett volna Magyarországnak a világháború fölidézésére? Magyarország ebben a háborúban csak veszíthetett, mint ahogyan irtózatosan veszített is – de semmit sem nyerhetett. Arról, hogy valamit is nyerjen, előre lemondott az őt képviselő felelős államférfiak nyilatkozataiban. Gróf Tisza István, miután nem tudta megakadályozni, hogy Bécsben a háborús párt kerekedjék felül, legalább azt igyekezett megakadályozni, hogy a megindítandó háború hódító, s annexiós hadjárattá fajuljon. Ezért 1914. július 14-én, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem mondanak le a Szerbia ellen intézendő erélyes lépésekről,
feltételül szabta, jelentse ki a monarchia előre, hogy a Szerbia ellen megindítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.
Tisza István, aki mögött ebben a kérdésben ott állt a magyar nemzet osztatlan közvéleménye, annexióellenes álláspontját akkor sem változtatta meg, amikor a hadiszerencse nekünk kedvezett. 1915. őszén sikeresen végrehajtottuk a Szerbia ellen megindított hadműveletet, amelynek a következménye az lett, hogy a szerb hadsereget kivertük saját hazájából, megszállottuk az egész országot, amelyből a bolgár-szerb határon csak akkora területszalag maradt a központi hatalmak seregeinek a vonalán kívül, mint a Balaton tó.
Ugyanekkor a többi harctéren is kitűnően állottunk. A monarchia és Németország seregei mélyen benn voltak Oroszország területén, az Isonzó mellett pedig végérvényesen sikerült megállítani az olasz előnyomulást. Tisza István ebben az időben Berlinbe utazott, hogy ott Vilmos császárt rábírja a béketárgyalások megindítására. Tárgyalásairól Ferenc Józsefet 1915. december negyedikén kelt jelentésében tájékoztatta.
Elmondotta, hogy Vilmos császár, aki lebecsüli az antant erejét, Szerbia teljes fölosztását és annektálását követeli. Tisza ezt hevesen ellenezte, mert minden ötlet között azt tartotta legveszedelmesebbnek, hogy a monarchia annektálja Szerbiát. Ezért Vilmos császárral szemben azt javasolta, kössenek külön békét Szerbiával és adják neki Albániát. Tisza két héttel később egy második emlékiratban ugyanezeket fejtette ki, s hivatkozott arra, hogy az ő álláspontja az egész magyar nemzetnek az álláspontja.
Szerbia viszont egészen más álláspontra helyezkedett, mint Tisza István, mint a magyar nemzet. Mert amikor a hadiszerencse neki kedvezett, a trianoni békeszerződéssel elvett a Magyarbirodalom területéből 63.000 km² területet 4.122.000 lakossal, vagyis elvette a Magyarbirodalom területének és lakosságának több mint ötödrészét.
„Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” ez volt a magyar törvényhozás és a magyar parlament minden pártjának az álláspontja a háború egész folyamán. 1915. december 7-én a magyar képviselőházban a költségvetési felhatalmazási törvényjavaslat vitájának a során több szónok kitér a Szerbia leverésével megteremtett kitűnő hadi helyzetre és az esetleges békekötés feltételeire. Gróf Andrássy Gyula pedig a következő szép, jelentőségteljes megállapítást teszi: „Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével.” Gróf Tisza István miniszterelnök Andrássy nemes és igazi államférfiúi megállapításait, – amelyektől fájdalom! a párizsi békék szerzői nagyon is messze estek – a felelős kormányzat nevében a következő kijelentéssel teszi magáévá: „A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott.”
1915. decemberében elmaradt az a békeajánlat, amelyet a magyar képviselőházban sürgettek. 1916. decemberében azonban, amikor már Romániát is megvertük, a központi hatalmak kormányai rászánták magukat, hogy békeajánlattal forduljanak az antanthatalmak felé. Az ajánlat részletes föltételek fölsorolása nélkül még csak nagy általánosságban fejezte ki a központi hatalmak békekészségét, s többek között ezeket mondja: „Létünknek és szabad nemzeti fejlődésünknek védelmére kellett a négy szövetséges hatalomnak fegyvert ragadnia. Seregeink dicsőséges tettei sem változtatták meg küzdelmünknek ezt a jellegét. Egy percre sem tévesztettük szem elől, hogy a többi nemzetek jogainak tisztelete saját jogainkkal és jogos érdekeinkkel ellentétben nem áll. Nem akarjuk szétzúzni, vagy megsemmisíteni az ellenséget.”
A béke ekkor sem jöhetett létre. Mert akkor már az ellenség akart szétzúzni és megsemmisíteni bennünket. De azért a magyar kormány és a magyar törvényhozók fölfogására jellemző az a visszhang, amely ezt a javaslatot a magyar képviselőházban fogadja. A pártvezérek kivétel nélkül örömmel üdvözölték a békekezdeményezést. És mindannyian a méltányos és békülékeny hangot tartották a békejegyzék legszerencsésebb tulajdonságának. Tisza István miniszterelnök így foglalta össze a megvalósítandó hadicélt: „Integritásunk megvédelmezése, reális biztosítékok szerzése hasonló támadások megismétlődése ellen.” Azután hozzátette: „Meggyőződésem szerint azok a békeajánlatok, amelyeket tenni fogunk, ellenfeleink részére is elfogadhatóak lesznek és alkalmasak a tartós béke létrehozatalára, az emberiséget összekötő nagy, egységes emberi szempontok újabb érvényre emelésére.”
Andrássy az egy év előtt elmondott és imént idézett kijelentésére hivatkozva, örül a kezdeményezésnek. Apponyi kijelenti, hogy a kormány „a mi támogatásunkra minden politikai differenciák mellett is számíthat, … ha a békeajánlatnak konkrét tartalma annak a szellemnek felel meg, melyet a jegyzék kifejez”. Gróf Károlyi Mihály, aki később, amikor kormányra került, a magyar hadsereget szétzüllesztette, az ország határainak védtelenül hagyásával az ellenséget az országba beengedte, végül a bolsevizmust uralomra juttatta, az ellenzéki oldalról ezt mondotta: „Én a békejegyzéknek és a miniszterelnök úr beszédének legfontosabb részét abban látom, hogy a miniszterelnök úr ismételten kijelentette, hogy nincsenek hódító szándékaink. Ezzel a jeligével kell a béke asztalához leülnünk.”
Gróf Károlyi Mihálynak, a későbbi pacifista vezérnek akárki elhiheti ezt a megállapítást. 1916. végén, amikor a harctereken a legjobban állottunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.
Hogy Tisza annexióellenes magatartása valóban az egész magyar nemzet álláspontja volt, kiderült abból, hogy a magyar politikának ez az irányzata Tisza István bukása után sem változott. Romániával szemben is az annexióellenes politika érvényesült abban az időben, amikor a bukaresti békét megkötötték. 1918. május hetedikén, amikor az úgynevezett bukaresti békeszerződést a cotrocenii kastélyban aláírták, a központi hatalmak seregei majdnem egész Romániát a hatalmuk alatt tartották. A bukaresti békeszerződés – elsősorban magyar befolyás következtében – mégsem annexiós alapon jött létre és Magyarország javára csupán némi határkiigazítást foglalt magában. Ott, ahol a Kárpátok hegygerincei között megvont határvonal stratégiai szempontból kedvezőtlen volt a számunkra, azt Románia rovására kijjebb tolták. Petrozsénytól Dorna-Vatráig az egész határkiigazítás összesen sem tett ki többet 3500 négyzetkilométernél, tehát annyit, mint egy középnagyságú magyar vármegye területe. Miután pedig a vitássá tett terület a legvadabb erdőségek és lakatlan hegyek közé esett, alig néhány száz román állampolgárnak kellett volna magyar alattvalóvá átvedlenie.
Magyarországtól ellenben a trianoni szerződésben Románia részére elvettek 102.000 négyszögkilométer területet és 5 millió 265 ezer lakost.
Egészen más lenne ma Magyarország térképe, ha velünk szemben azokat az elveket alkalmazták volna, amelyeket mi kívántunk az ellenségeinkkel szemben alkalmazni.
Ezek után Önök így okoskodnak: „Ha Magyarország nem felelős a világháború kitöréséért, ha éppen ellenkezőleg, Magyarország az utolsó pillanatig igyekezett a nagy vérontást megakadályozni, s a legszebb katonai diadalok idején is ragaszkodott az annexiómentes béke gondolatához, akkor talán azért sújtották ilyen rettenetesen, mert valamilyen nagy európai, vagy általános emberi érdek parancsolta ezt?” A békekötés idejében az érdekeltek részéről valóban igyekeztek ilyesfajta hangzatos szólamokkal indokolni a Magyarországra rászabott szigorú balsorsot. A leggyakrabban három érvet használtak föl arra, hogy megmagyarázzák Magyarország megcsonkításának szükségét. Ez a három érv: először a nemzetiségi szempont; másodszor: a történelmi jog; harmadszor a népeknek az önrendelkezési joga. Lássuk most ezt a három érvet külön-külön.
Folytatjuk.
(Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!. Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 9-11. old.)
I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet
