Délvidék Kiemelt 

Emberi ürülék, döglött macska, sellő az oltáron – Így fest egy templom a Délvidéken

Emberi ürülék, szemét, gyújtogatás nyomai, állati tetemek, graffiti, galambürülék hegyek… Az ember azt hihetné, hogy egy nyomortelep körülményei ezek, ám a leírt állapotok egy nyugat-bácskai település római katolikus templomának helyzetét tükrözik.

Bácsordas története

Nemrégiben néhány barátommal Nyugat-Bácskába vitt az utam, és mivel nem volt sietős a dolgunk, így több településen is megálltunk, hogy megnézzük a települések látnivalóit, középületeit. Így történt meg az is, hogy megálltunk Karavukovón, amely magyarul a nem épp valami bizalomgerjesztő Bácsordas nevet viseli. A településről tudni kell, hogy az 1700-as években zömében szerbek által lakott falut a kincstár fel akarta oszlatni, mivel azt, mint zsivány- és orgazdafészket tartották számon. Később azonban előbb magyar, majd német családok betelepítése után a falu virágzásnak indult.

Az 1900-as népszámlálás szerint a 3663 lakosából, 3522-en német anyanyelvűek voltak. A település híres szülötte Borovszky Samu, akinek a nevével már mindenki találkozott, aki bácskai vagy más települések történetének akart utánaolvasni, hiszen monumentális sorozata a Magyarország vármegyéi és városai című 26 kötetes monográfiája alapmű a helytörténet kutatásban.

A bácsordasiak a település virágzásának idején, 1785-ben építették meg a Szent Márton tiszteletére felszentelt templomukat. Ám, a történelem elsodorta a virágzó bácskai német falu lakosait és hívek nélkül maradt a templom. Ugyanis 1944 után a helyi lakosság egy része a partizán vérbosszúban vagy a német lakosság számára felállított gyűjtőtáborokban veszítette el életét, aki túlélte a vérzivataros Titó-korszak kezdetét, azokat kitelepítették Németországba. Az üresen maradt faluban pedig a szabadrablás után szerb telepeseket költöztettek a sváb házakba, így lett mára színtiszta szerb falu Bácsordas.

Istentelen állapotok Isten házában

Az új telepesek pedig mái napig idegenként és idegenszívvel tekintenek a korábbi építőkre, ezt mutatják azok az áldatlan állapotok is, amelyek a falu központjában álló templomban és környékén uralkodnak. Már a templomkertben találkozhatunk egy vörös csillagos partizánsírral, amely megadja a maga morbid alaphangulatát a falunak, hiszen ritkán lehet látni magányos sírokat településközpontokban.

partizansir-bacsordas

Hőspartizán sír a templomkertben

A templomba belépve jól látható, hogy az utcán található trafikos is szeméttárolónak használja az épületet, beljebb lépve emberi ürülék kupacokat kell átlépnie annak, aki be akar lépni a 230 éves templomba. De a nagy szükségben WC-ként használt épületben találkoztunk még oszlásnak indult macskatetemmel is.

macska-szemet-urulek

Macskatetem, emberi ürülék, szeméthegy

A padsorok között széthajigált üres sörösüvegekből az is kiviláglik, hogy valakik italozgatásaik helyszínéül választották azt a helyet, amely Isten dicséretére épült. Az iszogatók fázhattak is, ezt mutatják a tűzrakások nyomai. A több centinyi galambürüléket kikerülve közeledtünk az oltár felé, ahol már egyesek a falat is megbontották.

galambguano

osszetortkereszt

sor-templom

Ám, az oltár és az oltári szentség helyét sem kímélték a „művészi hajlamaikat” itt kiélő, kései új telepesek, akik az oltárkép helyére egy fekete macskát ölelő sellő alakot festettek fel!

meggyalalazott-oltar

Jelképes az is, ahogy a templom tetején álló kereszt egyik ága mára letört, mint ahogy a lerombolt, mára csonkán álló egykori szentháromság szobor sorsa is, amelyet ma hirdetőoszlopnak használnak a helyiek.

karavukovo-bacsordas-szent-marton

Mert a tolvaj gyűlöli azt, akit meglopott

Manapság, amikor sokat hallani a bánsági templomrombolásokról, akkor érdemes a Délvidék más tájait is megvizsgálni, hiszen Bácsordas vagyis Karavukovó sorsa jól mutatja, hogy az egykoron virágzó és fejlődő település lakosai hogyan hálálták meg, hogy beköltözhettek a korábbi lakosok házaiba.

A település egy szomorú lenyomata a mai délvidéki helyzetnek, ahol 100 év alatt eltűnt háromszázezer német, a magyarság száma a felére csökkent, miközben a szerbség száma 150 százalékkal növekedett. Így elmondható, hogy vidékünkön zömében olyanok élnek, akiknek a szülei-nagyszülei még a térképen sem tudták volna megmutatni Bácskát vagy Bánátot. Ezért aztán a Délvidék egyre inkább olyan fához kezd hasonlítani, amely nagy lombkoronát növesztett, azonban gyökereit elsorvasztotta, éppen ezért menthetetlenül összeomlásra van ítélve.

Portálunk ezen cikke eredetileg 2015. márciusában jelent meg a DélHíren

Hasonló bejegyzések