Anyaország Kiemelt 

VII. Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?

A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:

Könnyű bebizonyítani, hogy ezek a vádak nem igazak, nem egyebek egy-egy igen ügyesen, céltudatosan és óriási anyagi áldozattal vezetett propaganda tetszetős frázisainál. A magyar fajt az egész történelem folyamán jellemezte az idegenek iránt való türelem. A tatár, török dúlás elől menekülve, mindig újabb és újabb emberhullámok érkeztek Magyarország területére. Így kerültek Magyarországra a szerbek, horvátok, románok, rutének, vendek stb. Az örökös háborúzás következtében megritkult népesség sűrítésére, gazdátlan földek megművelésére, mesterségek űzésére német, olasz, francia stb. telepesek érkeztek. A magyar nemzet egyforma vendégszeretettel és jóindulattal fogadta valamennyit. Ha a magyar nép türelmetlen lett volna a más fajtájú és más nyelvű népekkel szemben, akkor nem engedte volna be területére mindezeket az idegen népelemeket. A magyarság azonban annyira nem volt türelmetlen, hogy az idegeneket, ha hasznos ipart űztek, vagy egyébként a közérdek javát szolgálták, még különös kiváltságokban is részesítette.

A Magyarország területén megtelepedett, alacsonyabb művelődési fokon álló nemzetiségeknek igyekezett segítségükre lenni saját kultúrájuk kiépítésében. A román nyelvnek például mi magyarok adtunk először nyomtatott formát, az első román könyvet, a román nyelvű Bibliát a mi nagy erdélyi fejedelmünk, Bethlen Gábor nyomatta. Ugyanez volt a helyzet a későbbi időkben is, aminek egyik bizonysága, hogy az erdélyi románság körében ma is kevesebb az analfabéták száma, mint a régi román királyságban.

Dr. O. Ghibunak, a nagyszebeni görög-keleti érsekség iskolai felügyelőjének adatai szerint 1914-ben a Magyarországon lakó román anyanyelvű lakosokból minden 1016 lélekre jutott egy tisztán románnyelvű iskola. Ugyancsak 1914-ben, Romániában csak minden 1418 lakosra jutott egy elemi iskola. Íme, annak a magyarázata, hogy a magyar rabságban élő románok között miért volt kevesebb az analfabéták száma, mint a szabad Romániában. A szintén román forrásból származó 1929. évi adatok szerint Erdélyben csak minden 1923 magyar lélekre jut egy elemi iskola, de ez sem tisztán magyarnyelvű, mert három tárgyat tisztán román nyelven tanítanak benne. Nyilvános joga nincsen mindegyiknek. Állami segélyt sem kapnak. Holott “a magyar elnyomás” korszakában az egyházak által fenntartott tiszta nemzetiségi nyelvű iskolában nemzetiségi nyelven működő tanító fizetésének egyharmad részét is a magyar állam fedezte. De még ha ezeket a különbségeket nem is vesszük számba, az imént említett két szám egymagában is eleget beszél: Trianon előtt minden 1016 román ajkú magyar állampolgárnak volt egy elemi iskolája. Ma ellenben csak minden 1923 magyar ajkú román állampolgárnak van egy elemi iskolája.

Hogy a magyar nemzet mindig türelmes volt a nemzetiségekkel szemben és nem igyekezett semmiféle erőszakos eszközzel megmagyarosítani őket, annak a legjobb bizonysága, hogy ezek a nemzetiségek annyi száz esztendő múlva még mindig itt vannak; megőrizték ősi nyelvüket és faji sajátságaikat. Budapest környékén még ma is vannak sváb falvak, ahol a lakosság németül beszél. Mária Terézia korában francia telepeseket hoztak be Bácskába. Ezek a telepesek francia nevet adtak a falvaiknak, mint: Saint Hubert; vagy félig francia, félig magyar nevet; mint Mercifalva. Saint Huberten, Mercifalván ma már hiába keresne az ember franciát, legfeljebb a régi francia nevek mutatnak a lakosság eredetére. A régi francia telepesek utódai tudniillik mind – németül beszélnek. Beolvadtak a környéken lakó sváb lakosságba. Lehetséges lett volna ez, ha a magyarság erőszakosan magyarosította és elnyomta volna az országába került nemzetiségeket? Ha a magyarok elnyomták volna a svábokat, lett volna a svábokban annyi asszimiláló erő, hogy magukba olvasszák a hazájuktól messze elszakított franciákat?

De menjünk tovább. Számtalan esetet tudnánk fölsorolni, amikor Magyarországon nem a nemzetiségek lettek magyarokká, hanem a magyarság olvadt be az őket környező nemzetiségek közé. Erdélyben ősi magyar falvak voltak, amelyek a beszivárgó románságba fölszívódtak, és teljesen elrománosodtak. Számos nagy román politikus félre nem ismerhető magyar nevet visel. Mihályi Tivadar, a magyarellenes román politikus, maga jelentette ki, hogy az ő nagyapja még magyar volt.

Az igazság az, hogy a háború előtti Magyarország – nemzetiségi szempontból – Európa legtürelmesebb országa volt

. A világháborút megelőző években, a türelmetlen nacionalizmusok korszakában, alig volt vegyes népességű ország, ahol a többségben lévő fajra ne törekedett volna a nemzeti kisebbségek fölszívására és ebből a célból ne üldözte és ne nyomorgatta volna a nemzetiségeket. Magyarország akkor sem élt ezekkel az eszközökkel. Pedig akkor még nem voltak kisebbségi szerződések, amelyek nemzetközi kötelezettséggé emelték a kisebbségek jogainak a tiszteletben tartását.

De ne felejtsük el: az osztrák-magyar monarchia keretében élő Magyarország akkor sem nyomhatta volna el a nemzetiségeit, ha ez, – mint ahogy nem volt – szándéka lett volna. Magyarország ősi közjogát elnyomorította az Ausztriához való tartozás, a bécsi kormányzat centralizáló törekvéseivel szemben mindig csak hiányosan érvényesült a magyar akarat. 1867. óta ugyan alkotmányunk volt, ez azonban csak amolyan látszat-alkotmányosság volt, amelyben nem a nemzet akarata, hanem mindig a bécsi parancs érvényesült. Bécs pedig mindig pártfogolta a nemzetiségeket, mert centralizáló politikájában őreájuk támaszkodott.

Ha volt elnyomás Magyarországon, akkor a magyar nemzet volt elnyomott, nem pedig elnyomó, maga is áldozata a bécsi centralizáló törekvéseknek. A világháborút közvetlenül megelőző évtizedben Magyarország olyan belpolitikai válság idejét élte, amelyben azért kellett a nemzetnek harcolnia, hogy tiszta magyarokból álló ezredek szolgálati és vezényleti nyelve ne Ausztria német nyelve legyen, hanem a nemzet magyar nyelve. Az a nemzet, amely arra kényszerült, hogy ilyen elemi jogokért küzdjön, az a nemzet, amely ebben a küzdelemben elbukott Bécs önkényuralmával szemben, közben el tudta volna nyomni az erőteljes bécsi támogatást élvező nemzetiségeket? Ugye ez képtelenség?

Még egy jellemző adat: Magyarországon a háború előtt 300.000 görög katolikus hívő élt. Ezeknek a papjuk vagy román, vagy rutén nyelven misézett, amiből a derék magyarok persze egy szót sem értettek. 1868-ban 52 magyar egyházközség Hajdúdorogon tartott kongresszusán mozgalmat indított a magyar liturgia kivívására. 300.000 magyarnak ez az érthető óhajtása csak 1912. novemberében ment teljesedésbe. Ami ugye a “magyar elnyomást” bizonyítja? A nemzetiségek előtt minden pálya, minden foglalkozás nyitva állott, igen sokan közülük tüneményes karriert futottak be. Egyetemi tanárok, főispánok, tábornokok, kúriai bírák, magas rangú hivatalnokok lettek nemzetiségi származású emberekből. Köztudomású, hogy a római katolikus egyház főpapjai között igen sok volt, sőt igen sok még ma is a tót származású ember. Közülük három egymást követte a legmagasabb egyházi méltóságban, a prímási székben. A görög keleti egyházhoz tartozó híveknek megengedték, hogy külön szerb és külön román egyházban szervezkedjenek, a nemzetiségi egyházaknak, a nemzetiségi kultúregyesületeknek megengedték, hogy iskolákat állítsanak föl. A régi Magyarországon tehát nem emelték elvvé, hogy csak állami iskolákat szabad fölállítani, (mint Jugoszláviában), nem volt szokásban a névelemzés, mindenki vallhatta magát olyan nemzetiségűnek, amilyennek jónak látta és a gyermekeit küldhette abba az iskolába, amelyikbe neki tetszett. A magyar állam ezt nemcsak hogy nem igyekezett megnehezíteni, hanem magára vállalta még a nemzetiségi egyházakban működő papok és a nemzetiségi egyházak iskoláiban alkalmazott tanítók fizetésének egy részét is. Mert a háború előtti “elnyomó” magyar állam megértette azt, amit a háború után keletkezett “fölszabadító” államok nem akarnak megérteni, hogy a kultúra minden nyelven, minden formában egyetemes emberi érték, azt istápolni és támogatni tehát állami kötelesség akkor is, ha az a kultúra kisebbségi és nemzetiségi kultúra.

Az I. világháború előtti Magyarország Európa legtürelmesebb országa volt

A magyar állam azonban nemcsak kulturális, hanem gazdasági téren is a legjobb indulattal viseltetett a nemzetiségek iránt. A magyar iparpártolási akció például nemzetiségi vidéken, a tót földön és Erdély román vidékein létesítette a legtöbb gyárat azért, hogy a szegény hegyi lakosságnak legyen valami kereseti alkalma. A kilencvenes években Egán Ede vezetése alatt nagy állami segélyakciót indítottak a rutén nép gazdasági fölsegítésére. A rutén parasztok fajtehenet, háziipari szerszámokat, olcsó kölcsönöket kaptak, ami az államnak sok milliójába került. (Ugyanezek a rutének ma éhen vesznek a cseh szabadságban!)

Az elszakított nemzetiségek, amíg magyar uralom alatt voltak, gazdasági téren nemcsak gyarapodtak, hanem erősen terjeszkedtek. Elég, ha itten a nemzetiségi bankok szívós és öntudatos munkájára utalunk. Erdélyben az Albina bank ügynökei mindenütt megjelentek, ahol magyar földbirtokos birtoka árverésre került. A birtokot megvették, – néha a forgalmi értéken felüli áron is – azután kiparcellázták román nemzetiségű földművesek között. Az “elnyomott” erdélyi románok tehát sikeres gazdasági offenzívát folytattak az “elnyomó” magyar faj ellen. Előnyomulásuk annyira veszedelmes volt, hogy komoly gondot okozott a magyar faj sorsát féltő politikusoknak.

Mindezek azt bizonyítják, hogy a nemzetiségek Magyarországon nemcsak jogilag, hanem tényleg is minden tekintetben a magyarokkal egyenlő helyzetet élveztek.

Az utódállamok államférfiai számára, akik azt állítják, hogy a háború előtti Magyarország elnyomta a nemzetiségeit, volna egy indítványunk: a területükön élő magyarság számára a mai “demokratikus szabadság” és “kisebbségi jogvédelem” helyett biztosítsák azt az “elnyomást”, amelyben a nemzetiségek nálunk részesedtek. Az idegenbe szakadt magyar nemzetiségi kisebbségek ezzel az állapottal nagyon meg lesznek elégedve.

 Folytatjuk.

(Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!.  Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 12-14. old.)

I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet

II. Magyarországot természetes határaitól megfosztva és lefegyverezve kiszolgáltatták szomszédai kénye-kedvének

III. Európa hálája Magyarország iránt

IV. Magyarország háborús felelőssége

V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is

VI. Magyarország és a nemzetiségek

Hasonló bejegyzések