X. Trianon és a népek önrendelkezési joga.
A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:
Emlékezik még a világ Wilson békepontjaira? Lehet, hogy már elfelejtette őket. Mi, sajnos, nagyon is élénken emlékezünk rájuk. Mert ezekkel is megtévesztettek bennünket.
A háború utolsó hónapjaiban Wilson még azt hirdette, hogy: „a népeket és tartományokat nem lehet egyik államfelsőbbségből a másikba csatolni, mintha csupán tárgyakról, vagy kövekről lenne szó valamely játékban”.
Abban az időben pedig, amikor a magyar békedelegáció megérkezett Párizsba, már senki sem beszélt Wilsonról és a népek önrendelkezési jogáról. Csak a magyar békedelegáció. A magyar békedelegáció, miután a lehetetlen föltételeket megkapta, kötetekre rugó vastag tanulmányokban mutatta ki, hogy a tervezett rendezés történelmi, földrajzi, gazdasági és jogi szempontból teljesen tarthatatlan. Ami a területi kérdéseket illeti, a magyar békedelegáció jegyzéke nem helyezkedett arra a kényelmes álláspontra, hogy egyszerűen tiltakozzék az ezeréves határok megbontása ellen. Hanem felállította azt a követelést, hogy szavaztassák meg az elszakadásra ítélt területek lakóit, kívánják-e, hogy őket a szomszédos államokhoz csatolják? Kérdezzék meg az állítólag elnyomott szlovákoktól, akarnak-e a csehekbe beolvadni? Kérdezzék meg a ruténeket, akik már Rákóczinak is hű katonái voltak, akarnak-e kiszakadni a magyar állam közösségéből? Kérdezzék meg a szerbektől, az erdélyi románoktól, saját érdekükben helyesnek tartják-e, hogy balkáni nívón élő fajtestvéreikhez csatlakozzanak? Kérdezzék meg a horvátoktól, véget kívánnak-e vetni annak az államközösségnek, amelyben a magyar nemzettel egyetértve nyolcszáz évig éltek?
Ugyebár, morális szempontból és a józan ész szempontjából ez lett volna az egyedüli elfogadható eljárás? A szövetséges és társult hatalmak békedelegátusai azonban a morál és a józan ész megcsúfolásával elvetették ezt a magyar indítványt. Miért? Erre válaszul idézhetünk itt egy hivatalos és egy nem hivatalos indokolást. A hivatalos indokolás Millerand imént említett kísérőlevelében ezt mondja: „Igaz, hogy a magyar békedelegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem rendeltek el népszavazást. Ha a szövetséges és társult hatalmak fölöslegesnek tartották, hogy a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, ez azért történt, mert meggyőződtek róla, hogy ha ez a megkérdezés az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezetne számbavehetőleg más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a hatalmakat.” Az első olvasásra nyilvánvaló ennek az érvelésnek a képtelensége. Mi volt hát az az igazi ok, amely a hatalmakat visszatartotta a népszavazás elrendelésétől? Ezt a diplomatáknál szokatlan őszinteséggel megmondja André Tardieu, a békeszerződést előkészítő legfontosabb bizottságok tagja, aki a Clemenceau előszavával ellátott „La paix” című könyvében ezt írja: „Választanunk kellett a népszavazás és Csehszlovákia megalkotása között.” Ez az igazi! MiIlerand kísérőlevelének az érvelésével szemben Tardieu már elismeri, hogy egy esetleges népszavazás lényegesen más eredményt hozott volna, mint a trianoni szerződés.
Mi lett volna, ha elrendelik a népszavazást? Erre, azt hisszük, a szétdarabolt ország többi része helyett is megfelelt az a kicsiny terület, amelyen végre mégis népszavazás döntött a hovatartozás felől. A magyar kormány, hogy az Ausztriának ajándékozott Nyugat-Magyarország sorsának végleges békés rendezését elintézze, megegyezett a bécsi kormánnyal, hogy az elszakításra ítélt terület egy kis részének, Sopron és környékének hovatartozása fölött népszavazás határozzon.
Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy ez a soproni népszavazás semmiképpen sem hasonlítható össze azokkal a népszavazásokkal, amelyeket például a német-lengyel határrendezés érdekében Sziléziában tartottak. A sziléziai népszavazást a békeszerződés rendelte el. A soproni népszavazás ellenben a két érdekelt kormány külön megegyezésének a következménye volt. Sziléziában komoly területek, egész tartományok sorsa fölött döntöttek. A soproni népszavazásban, ellenben Sopron városán kívül csak hét falu nyilváníthatta akaratát. A soproni népszavazás tehát semmit sem változtat azon a tényen, hogy a trianoni szerződés az egész vonalon mellőzte a magyar kormánynak a népszavazás elrendelésére vonatkozó kívánságát, s az érdekeltek megkérdezése nélkül döntött az elszakításra ítélt állampolgárok sorsa fölött.
Mindez azonban nem fokozhatja le a jelentőségét annak a ténynek, hogy a soproni népszavazáson fényesen győzött a magyar államhoz való tartozás akarata. Sopron azóta viseli Magyarországon a „civitas fidelissima”, a leghűségesebb város nevet. Szilárd meggyőződésünk, hogy az ország többi részének a lakossága, a szlovákokat, románokat, németeket, szerbeket, horvátokat is beleértve, nem hozott volna más határozatot, mint a soproniak. Nem is szólva arról a 3.424.000 magyarról, akit arra kényszerítettek, hogy magyar állampolgárságát számára idegen és ellenséges érzületű ország állampolgárságával cserélje föl. Vajon erre a 3.424.000 magyarra is vonatkozik a Millerand kísérőlevelének az az állítása, hogy az „őszinte véleménynyilvánításuk nem vezetett volna más eredményre, mint amit a legfelsőbb béketanács az ő megkérdezésük nélkül elhatározott”?
Folytatjuk.
(Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!. Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 17-18. old.)
I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet
III. Európa hálája Magyarország iránt
IV. Magyarország háborús felelőssége
V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is
VI. Magyarország és a nemzetiségek
VII. Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?
