XI. Trianon úgy a megmaradt, mint az elszakított részek gazdasági virágzását tönkretette

A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:

A magyar igazsággal szemben a külföldön gyakran jóhiszemű és jóindulatú emberek is ezzel érvelnek: „Lehet, hogy a trianoni szerződés súlyos helyzetbe hozta a magyar nemzetet, s hogy a magyarság viszonyai ma sokkal rosszabbak, mint amilyenek voltak a háború előtt. Végeredményben azonban ez a békeszerződés mégis számos más, a háború előtt magyar uralom alatt álló nép megelégedését és boldogulását eredményezte. Ezért nem lehet a trianoni szerződést elítélni, hiszen a hasonló rendezéseket mindig a változások teljes mérlege szerint kell elvetni vagy elfogadni.”

Fölvetődik tehát a következő kérdés: Sikerült-e a háború előtti Magyarország fölosztásával olyan újabb gazdasági közösséget teremteni, amely a régi rendnél jobban szolgálja Európa és az érdekelt földterület lakóinak az érdekeit?

A Párizsba küldött magyar békedelegáció előre megjósolta, hogy a trianoni béke Magyarország régi területének széttépésével katasztrofális helyzetet fog teremteni, mert egyformán tönkreteszi úgy Csonka-Magyarország, mint az elszakított részek gazdasági virágzását. A háború előtti Magyarország olyan istenáldotta terület volt, amelyen az egyes részek termelése és szükséglete kiegészítette egymást. A Kárpátok lejtőin lévő hegyes vidék és Erdély erdőkben és bányákban gazdag terület volt, ellátta az Alföldet fával, sóval, mindenféle érccel. Viszont az ország középső sík területe a hegyes vidéket gabonával és mindenféle mezőgazdasági termékkel táplálta.

A magyar békedelegáció érvelése természetesen ezen a téren is süket fülekre talált. A trianoni szerződés megalkotása óta azonban eltelt tíz esztendő. Ez a tíz esztendő a gyakorlati tapasztalatok sokaságával felel arra a kérdésre, hogy a trianoni rendezés gazdasági következményeit helyesen látta-e a magyar békedelegáció? Előre bocsátjuk, hogy ezt a kérdést itt nem az elszakított magyarság szempontjából vizsgáljuk. Az elszakított magyarságnak különleges gazdasági üldözést kell elszenvednie, erről beszélni fogunk még azokban a részekben, amelyekben azt fejtegetjük, hogy az utódállamok mennyire tartották meg a kisebbségek védelmére kötött nemzetközi szerződéseket? Itt a mérleget az egész elszakított terület lakosságának, tehát a Csehszlovákiához csatolt tótoknak, a Szerbiához csatolt szerbeknek és horvátoknak, a Romániába bekebelezett románoknak a szempontjából is vizsgáljuk.

A fölvetett kérdésre pedig az a felelet, hogy hosszú évszázadok egymásra utaltsága után a mesterséges szétszakítás gazdasági tekintetben szélhüdött, nyomorúságosan tengődő területekké tette a régi Magyarországnak hegyes és sík vidékeit egyaránt. A hegyvidék lakossága új hazájában sem tudja megtalálni gazdasági életének a bázisát. A szerves kiegészítő területeitől elszakított síkvidék pedig Csonka-Magyarország formájában szintén nehéz gazdasági helyzetbe került. (Ennek egyik jele, amit az érdekelt idegen országok már saját tapasztalataikból is kezdenek észlelni, hogy a tönkretett Magyarország, mint fogyasztó, mindjobban elvész az iparcikkeket termelő országok számára.)

A trianoni szerződés tehát Magyarország földarabolásával nemcsak a mai Magyarország gazdasági életére, de a „felszabadított területekre” is végzetes hatással volt azáltal, hogy a termelés és áruforgalom normális alapjait teljesen megsemmisítette. A romlást a legyőzöttek büntetésül kapták, de ugyanezt nyerték a győzők jutalom címén.

Annak az igazolására, amit így általánosságban mondottunk, néhány jellegzetes statisztikai adatot fogunk itt fölvonultatni. A Csehországhoz csatolt Felvidék ipari szempontból a magyar kormányok különös kedvezését élvezte. Felső-Magyarország a régi Magyarország területének 19, lakosságának pedig 17 százalékát foglalta magában, a magyar költségvetésekbe beállított iparfejlesztési segélyeknek ellenben 33,1 százalékát kapta, az államsegélyben tehát sokkal nagyobb arányban részesedett, mint ahogyan az akár a területéhez, akár lakosságához arányítva megillette volna. A magyar kormány ugyanis abból indult ki, hogy a terméketlen földön élő szegény tót lakosságnak új munkaalkalmakat kell nyújtani. Ilyen támogatás mellett csakhamar viruló ipar fejlődött ki a Felvidéken. Ez a fejlődés azonban nyomban megtört, amint a Felvidéket elcsatolták Magyarország többi részétől, ahol addig a tótföldi ipar biztos piacra talált a portékái számára és hozzácsatolták Csehországhoz, amely ipari szempontból a régi monarchia egyik legfejlettebb területe volt. A cseh iparnak nem új konkurenciára, hanem új fogyasztóterületre van szüksége. Ezért megkezdődött a Felvidék iparának rendszeres tönkretétele. Nem részletezzük, hogy a cseh kormány milyen tarifális intézkedésekkel, adótechnikai trükkökkel igyekezett a cél elérésére. Annak az illusztrálására, hogy a történelmi Csehország iparát milyen egyoldalú kedvezésekkel favorizálják a Felvidék iparával szemben, itt csak a közszállítások statisztikájára hivatkozunk. A felső-magyarországi gyárak, amelyek igen gyakran a cseh iparnál lényegesen olcsóbb árajánlatokat tesznek, az 1925. évi közszállításokban az egész állam területén csupán 3 százalékkal részesedtek, holott a népesség után 27%, terület szerint pedig 33% részesedésre lett volna igényük. Ennek a prágai politikának az eredménye visszatükröződik a felső-magyarországi gyáriparosok 1926. esztendei évkönyvében. Az évkönyv szerint a Felvidék 112 nagyobb gyárában és bányájában 1914-ben 100 millió, 1926-ban már csak 63 millió munkaórát dolgoztak a munkások. A munkaalkalom tehát a cseh uralom alatt 37 százalékkal csökkent, sőt a vasércbányában a csökkenés 40 százalék. Az eredmény? Az eredményt megmutatja a kivándorlási statisztika. Míg a háborút megelőző öt évben – 1909-1913. években – erről a területről 62.000 ember, addig a cseh uralom alatt – 1922-1926. években – 96.000 ember vándorolt ki. A kivándorlóknak 85 százaléka tót, ami nem arra mutat, hogy a „fölszabadított tótok” nagyon méltányolnák a cseh uralom előnyeit. Ugyanakkor azonban, amikor a tótok ősi hazájukból kivándorolnak, mert ez a terület nem tud nekik megélhetést biztosítani, a bevándorló csehek, akik természetesen legnagyobb részükben állami szolgálatban állanak, igen jól megélnek rajta. A Felvidék lakossága régóta eredménytelenül sürgeti, hogy a lakosság arányszáma szerint részesedjék az állami állásokban.

A Romániához csatolt területeken sem jobb a helyzet. Az elcsatolt lakosok nemzetiségi különbség nélkül megérzik annak a súlyát, hogy az évezredes gazdasági közösségből kitépve, egy sokkal fejletlenebb gazdasági rendszernek és korruptságában balkáni színvonalon álló közigazgatásnak lettek a részesei. A Romániához csatolt területek fő termelési formája a mezőgazdaság. A mezőgazdasági termelés virágzásának egyik csalhatatlan fokmérője a gazda állatállománya. Az állattenyésztés helyzete különösen jellemző Erdély gazdasági viszonyaira, hiszen ezen a hegyes vidéken a magyar uralom idejében is főképpen állattenyésztéssel foglalkoztak az emberek. Nos, a legutolsó román statisztikai adatok szerint a Magyarországtól elszakított területen a román uralom alatt a szarvasmarha-állomány 24 százalékkal, a sertésállomány 43 százalékkal, a lóállomány 43 százalékkal csökkent. Olyan adatok ezek, amelyek minden más érvelésnél jobban bizonyítják a Romániához csatolt területek gazdasági helyzetének a kedvezőtlen voltát és visszafejlődését.

Folytatjuk.

 (Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!.  Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 18-19. old.)

I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet

II. Magyarországot természetes határaitól megfosztva és lefegyverezve kiszolgáltatták szomszédai kénye-kedvének

III. Európa hálája Magyarország iránt

IV. Magyarország háborús felelőssége

V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is

VI. Magyarország és a nemzetiségek

VII. Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?

VIII. Trianoni „szabadság“ Közép-Európában

IX. Országhatár és történelmi jog

X. Trianon és a népek önrendelkezési joga.