XVI. A kisebbségi szerződések nem mentik meg az elszakított magyarságot az üldözés legkülönbözőbb fajtájától
A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:
Az utódállamok kormányai hasonló kegyetlenséggel és lelkiismeretlenséggel bánnak el a kisebbségi szerződésekben megállapított egyéb védő intézkedéssel is.
Valamennyi kisebbségi szerződésben benne van például az az intézkedés, hogy az utódállamokban minden állampolgár „faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi”. Ugyanezek a szerződések ennek az elvnek a gyakorlati részletezésével kimondják, hogy a kisebbségekhez való tartozás „nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése, vagy különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében” egyetlenegy állampolgárra sem lehet hátrányos. Valamennyi utódállamban az idegen uralom berendezkedését azzal kezdte, hogy elcsapta, földönfutóvá tette a magyar tisztviselőket, közöttük azokat is, akik a hűségesküt szabályszerűen letették. A régi magyar nyugdíjasok nyugdíjának a fizetését megtagadták, nagyobb részüket kiutasították. Csonka-Magyarország abba a kényszerhelyzetbe került, hogy emberies gondolkozásból is kénytelen volt a legtöbb ilyen szerencsétlen ember eltartásának a terhét vállalni, aminek két formája volt: vagy alkalmazta az elűzött tisztviselőket a csonka ország területén, vagy fizette a nyugdíjukat. Hasonló okból a nyugdíjas özvegyek egész sorának az eltartását is magára kellett vállalnia. Mindezek a terhek, amelyet jog szerint az utódállamoknak kellene viselniök, igen súlyos kiadási tételeket jelentenek Magyarország költségvetésében.
Külön fejezetet érdemelne annak az elmondása, hogy az utódállamok hogyan forgatták ki birtokaikból a magyar földbirtokosokat? Először is: a legvadabb hatósági üldözést rendezték ellenük, hogy elvegyék a kedvüket az illető utódállamban való élettől és gazdálkodástól. Azután pedig mind a három országban hoztak egy földreformtörvényt, amely alkalmas volt arra, hogy mindenütt végezzenek a magyar birtokosokkal. Ennek a módszernek megvolt az az előnye, hogy a földreformtörvényt kifelé úgy lehetett feltüntetni, mint demokratikus reformot. Holott az a valóságban nem volt egyéb, mint nyaktiló a magyar földbirtokosok kiirtására. Az elvett földbirtokért kárpótlást nem adtak, vagy olyan csekélységgel szúrták ki a volt tulajdonosok szemét, hogy az nem volt ellenértéke az elvett javaknak.
Az így elvett földekből nem részesítették a környéken élő földnélküli magyarságot, hanem saját embereik között osztották szét az erőszakosan elszedett magyar földeket. A magyaroktól elvett birtokok így egy új telepítési akció alapjai lettek. A tiszta magyar Csallóközbe így hozták a cseh légionáriusokat, így telepítettek a Bácskába balkáni szerbeket, Erdélybe pedig az ókirályságból behozott románokat.
A „demokratikus” földreformot emellett sok esetben úgy hajtották végre, hogy az elkobzott birtokokból a nép egyáltalában nem részesedett. Romániában az állam az elkobzott birtokoknak csak egy negyedrészét juttatta a földmívelő népnek, Csehszlovákiában pedig a magyaroktól elvett birtokokat olyan emberek között osztották szét, akik közel álltak ahhoz a klikkhez, amely az ország sorsát igazgatja.
De nemcsak a földművelés, hanem a közgazdasági élet egyéb terein is működésbe lépett az állami szervezet, hogy a kisebbségi szerződések világos rendelkezése ellenére kiszorítsa a magyarságot elfoglalt pozícióiból. Csehország a cseh ipar érdekében tervszerűen tönkretette a Szlovenszkó és Ruszinszkó területén lévő magyar vállalatokat. Románia kimondotta, hogy a magyar bankokat és a magyar vállalatokat „nacionalizálni” kell. Ez abból állott, hogy a magyar pénzintézetek és magyar vállalatok román nagyságokat voltak kénytelenek beválasztani az igazgatóságaikba. Az új igazgatósági tagokat igen gyakran ingyen-részvényekkel kellett megajándékozniok. Természetes, hogy a magyar bankok és egyéb vállalatok ezzel tisztán román ellenőrzés alá kerültek. A cseh hatóságok tervszerű zaklatással tönkretették a magyar kereskedőket, akiknek a helyére nyomban csehországi kereskedők telepedtek. A három utódállamban olyan adók és közterhek egész sorozatát igyekeztek kitalálni, amely elsősorban a magyarságot nyomja. A legmeglepőbb vakmerőséget ezen a téren Jugoszlávia produkálta, ahol a mai napig sem gondoskodtak az összeolvasztott országok adózási rendszerének az egységesítéséről.
Jugoszláviában a régi Szerbia, Montenegró és Macedónia együttvéve az állam lakosságának 36%-át teszi ki. A vajdasági bankok egyesületének 1927. évi jelentésében foglalt hivatalos adókimutatás szerint ez a 36 százaléknyi lakosság a jugoszláv állam megalakulásától 1927-ig közvetlen adókban mindössze 23 százalékkal járult hozzá az állami kiadások fedezéséhez. A Vajdaság ellenben, amely az új állam lakosságának mindössze csak 11,5 százalékát teszi ki, 25,5 százalékkal adózott. Ennek az igazságtalanságnak azonban még folytatása is van. Nézzük meg az érem másik oldalát és vessük föl a kérdést, a szerb állam az aránytalanul túladóztatott Vajdaság számára mennyit térített vissza állami kiadások és befektetések alakjában? A válasz az, hogy a 23 százalék adót fizető Szerbia például a közegészségügyi tárca kiadásaiból összesen 65 százalékot kapott. Még nagyobb igazságtalanságok sülnek ki a különféle tartományok közoktatási kiadásainak az arányából. Ó-Szerbia itt már 82,5 százalékkal szerepel, a Vajdaság közoktatásügyét pedig a nevetségesen csekély 3 százalékkal intézték el, ami ezen az egykor magaskultúrájú területen az iskolák javarészének a bezárását vonta maga után, miután Jugoszláviában az államon kívül még saját költségén sem tarthat fenn sem magánszemély, sem felekezet semmiféle iskolát.
A kisebbségi szerződések intézkednek aziránt, hogy „egyetlenegy állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában.” Ellenben egyik országban sem tűrik a tiszta magyar cégfelírást, (még a tiszta magyar vidékeken sem), a cseh légionáriusok a hatóságok támogatása mellett hajszát rendeznek azok ellen, akik magyarul beszélnek, a vad nacionalizmussal megfertőzött román diákok Nagyváradon, Kolozsvárott és egész sereg más erdélyi városban végig rombolták a magyarok üzleteit. Cenzúrával, elkobzással megfélemlítették a magyar sajtót, Jugoszlávia ma sem tűr meg a területén magyar színtársulatot, Erdélyben és a Magyarországtól elszakított Felvidéken pedig a magyar színészeket üldözik, állandó színházaikat elkobozzák, előadásaikat betiltják.
A kisebbségi szerződések a kisebbségi nyelveknek könnyítéseket ígérnek a bíróságok és hatóságok előtt, kimondják, hogy a kisebbségek vallásukat szabadon gyakorolhatják, joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket létesíteni, ezekben a nyelvüket szabadon használni. Az egyik szakasz szerint „olyan városokban és kerületekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányban laknak, a kormány könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy gyermekeiket saját anyanyelvükön taníthassák”. Ugyanezekben a városokban és kerületekben „a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek a felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési vagy jótékony célra fordíttatnak”. Az elmondottak után nem lepődik meg az olvasó, ha tudomására hozzuk, hogy a kisebbségi szerződéseknek ezeket a rendelkezéseit is lábbal tiporja valamennyi utódállam. Mindenekelőtt arról igyekeztek gondoskodni, hogy minél kevesebb olyan kerület és város legyen, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányszámban élnek. Ezt a célt szolgálta a közigazgatás új területi beosztása és a népszámlálás. A közigazgatási területeket lehetőleg úgy kerekítették ki, a városok lakosságát a környékbeli falvak odacsatolásával úgy higították fel, hogy azokban minél kevesebb magyar lakosságot kelljen kimutatni.
Ennél is fontosabb eszköznek látszott a kezükben a népszámlálás. Hiszen a statisztika meghamisításával nemcsak belpolitikai célokat lehetett elérni, hanem a külföld szemébe is port lehetett hinteni. A megejtett népszámlálásokon tehát mind a három utódállamban mindenféle eszközzel igyekeztek a magyarság arányszámát meggyengíteni. A legvadabb terrorral riasztották el az embereket attól, hogy magyarnak vallják magukat. Kitalálták az elmagyarosított tótok, rutének, románok és szerbek elméletét, amelyre felépítették a névelemzés művészetét. Ezt különösen Jugoszláviában és Romániában vitték tökélyre. Akinek nincsen magyar hangzású neve, azt nem írták be magyarnak, annak a gyermeke nem látogathatta a magyar iskolákat, még akkor sem, ha egy szót sem tudott másképpen, csak magyarul.
Folytatjuk.
(Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!. Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 25-29. old.)
I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet
III. Európa hálája Magyarország iránt
IV. Magyarország háborús felelőssége
V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is
VI. Magyarország és a nemzetiségek
VII. Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?
VIII. Trianoni „szabadság“ Közép-Európában
IX. Országhatár és történelmi jog
X. Trianon és a népek önrendelkezési joga.
XI. Trianon úgy a megmaradt, mint az elszakított részek gazdasági virágzását tönkretette
XII. Miért kellett hát Trianont megcsinálni?
XIII. Kapzsi rosszindulat, tájékozatlanság és rosszhiszemű becsapás műve a trianoni szerződés
XIV. Mivel akarták a lelkiismeretüket megnyugtatni a trianoni békediktátum szerzői?
XV. A nemzeti kisebbségek védelme elméletben és gyakorlatban
