XVII. A magyar kisebbségek ellen elkövetett lélekgyilkosság és a népszövetségi védelem
A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban részleteket közlünk Légrády Ottó Igazságot Magyarországnak című könyvéből:
Beszéljünk még az iskolaügyről, az elkobzott magyar iskolák ezreiről, arról a mesterséges gátversenyről, amelyet a trianoni szerződéssel elvett területen a magyar gyermekeknek végig kellett futniok, hogy az élet küzdelmeihez szükséges kultúrát megszerezhessék. Az akadályverseny azzal kezdődik, hogy a gyermek nem iratkozhat be abba az iskolába, amelyik a szülőnek tetszik. Csak az „anyanyelvüknek megfelelő” iskolában írathatók be, azt azonban, hogy a gyermeknek mi az anyanyelve, nem a szülő határozza meg, aki erre az anyanyelvre megtanította. Petrovic román kultuszminiszter 98.405/1926. számú rendelete erre vonatkozólag azt mondja: „Hogy a gyermek milyen anyanyelvű, arra nézve a szülők nyilatkozatai egymagukban nem vehetők figyelembe, hanem azok szigorú átvizsgálás alá vétetnek.” A magyar anyanyelvű és magyar érzésű zsidó vallású lakosokat a belügyminiszternek 326.442/1926. sz. rendelete a következő intézkedéssel igyekezett kirekeszteni a magyar kisebbség közösségéből: „Minden zsidó vallású lakos csakis zsidó nemzetiségűnek vallhatja magát, az ellenszegülők közokirathamisításért büntető úton vonatnak felelősségre.” Igen ügyesen simul ehhez a kultuszminiszter rendeletének a következő mondata: „Nem vehető fel kisebbségi magyar iskolába az a gyermek, akinek a szülei a népszámláláskor, vagy más alkalommal nem magyar nemzetiségűnek vallották magukat.” Jugoszlávia hasonló erőszakos eszközökkel igyekszik megakadályozni azt, hogy a kisebbségek saját nyelvükön iskoláztathassák a gyermekeiket. A jugoszláv kultuszminiszter 14.449/1922. számu rendelete szerint „kétes esetekben a gyermek nemzetiségét illetőleg az állami hatóság bizonyítványa a döntő.” És melyik a kétes eset? Természetesen az, ha a szülő magyarnak vallja magát, az iskola ellenben szerbnek óhajtja nézni a gyermeket.
A csehek ezen a téren is rafinált eszközökkel dolgoznak, úgy akarnak a jövendő magyar intelligenciájától megszabadulni, hogy egyszerűen nem hagyják a magyar gyermeket diplomát szerezni. A prágai parlamentben elhangzott adatok szerint a csehek a kassai, nyitrai, iglói iskolákban minden negyedik, Nagyrőce, Zsolna, Turócszentmárton, Vágújhely és Privigye városokban minden harmadik, sőt Liptószentmiklóson és Eperjesen minden második tanulót megbuktattak. Ez olyan egyszerű, mint a Kolumbus tojása. Pár év múlva Csehszlovákiában nem lesz diplomás magyar ember. Viszont a régi Csehország területén a bukott diákok száma csak tíz százalék.
Beszéljünk még a magyar anyanyelvű kisebbségi egyházak szomorú helyzetéről, arról a sok szekatúráról, amellyel a csehek a római katolikus egyháznak kellemetlenkednek, így akarván bosszút állni azért, hogy a szlovákok autonómiát követelő mozgalmának római katolikus lelkészek állanak az élén? Beszéljünk arról, hogy ugyancsak a csehek milyen agyafúrt módon igyekeznek a színmagyar református egyház fejlődését megakadályozni. (A csehszlovákiai magyar református egyház két esztendő óta nem tudja zsinati törvényeinek jóváhagyását a prágai kormánynál kieszközölni.) Beszéljünk a kisebbségi egyházak szomorú helyzetéről Jugoszláviában és Romániában? Sokkal okosabb, ha erről nem mi beszélünk, hanem az érdektelen semleges szemtanúkat hagyjuk nyilatkozni. Az Amerikai Unitárius Szövetség annyit hallott a képtelen romániai állapotokról, hogy bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására. A bizottság jelentéséből a következőket idézzük: „Erdélyi utazásunk alatt azt a benyomást nyertük, hogy az attrocitások egy mélyebben kigondolt rendszer részletei, s hogy ennek a rendszernek a célja: a magyar lakosság állandó terror alatt tartása. Embereket letartóztatnak és hosszú ideig, kihallgatás nélkül, börtönben tartják őket. A botbüntetés itt még mindig használatos. A románok tárgyalások nélkül hoznak botbüntetési ítéleteket, egyszerűen a terror kedvéért. Száz római katolikus és protestáns lelkészt hallgattunk ki, valamennyi súlyos politikai üldözésről panaszkodott, kilenc közülök börtönben is ült. Az egyházak földbirtokait a románok elkobozták s így az egyházak által fenntartott magyar iskolák megszűnnek. A református és unitárius egyházak közel vannak a teljes pusztuláshoz. Ez a romániai kérdés ma Európa legsúlyosabb egyházi problémája.” A Presbiteriánus Világszövetség bizottságának helyszíni jelentése ezt mondja: „Úgy találtuk, hogy a magyar panaszok teljes egészükben jogosultak. Megállapítható, hogy az elszakított országrészek új uralmát az erőszakos brutalitások egész sorozata jellemzi. A békeszerződésekben lefektetett kisebbségi jogok között egyetlen egy sincsen, amelyet tiszteletben tartottak volna.”
A Presbiteriánus Világszövetség jelentése, amely nemcsak Romániára, hanem valamennyi utódállamra vonatkozik, már túlmegy a vallási sérelmek keretein és megállapítja, hogy a kisebbségi szerződésekben körvonalazott politika a Magyarország testéből kiszakított területeken teljes kudarcot vallott. Ugyanezt állapította meg a népszövetségi ligák 1930. márciusban Brüsszelben tartott ülésén Bakker von Bosse asszony, aki beutazta Jugoszlávia és Románia kisebbséglakta területeit s felháborodva számolt be az ott szerzett tapasztalatairól.
„Jugoszlávia nem törődik a kisebbségi szerződés aláírásával vállalt kötelezettségeivel”
– jelentette Bakker von Bosse asszony, aki Romániában hasonló megállapításokra jutott.
Ilyen előzmények után mindenki megérti azt a följajdulást, amely a trianoni szerződés aláirásának tízesztendős évfordulója alkalmából így hangzott el gróf Apponyi Albert ajakáról:
„A nemzeti kisebbségek védelmére alkotott szerződések holt betűk maradtak és ezáltal súlyosbodik a terület szétdarabolása, amely nemcsak ránk, de az emberiség magasabb érdekeire is mért csapás, mert ezzel együtt jár, hogy tőlünk elszakított területen lévő, ősi és dicső múlttal rendelkező magyar kultúra írtóhadjáratnak van kitéve”.
Az olvasó ezekután visszaemlékezik rá, hogy – amint mondottuk – a kisebbségi szerződések a kisebbségi jogokat a Nemzetek Szövetségének a védelme alá helyezte és csodálkozva kérdezi: annyi nyilvánvaló szerződéssértés, embertelen üldözés ellen miért nem kérik a Nemzetek Szövetségének az oltalmát? Erre a kérdésre könnyű a rövid és egyszerű feleletet megadni. A Nemzetek Szövetségéhez eddig beérkezett körülbelül tízezer kisebbségi panasz. A Nemzetek Szövetsége pedig ebből a tömérdek panaszból alig néhányat intézett el. A többit eltemette a Nemzetek Szövetségének az irattárába. Viszont: az érdekelt államok odahaza fokozottabb mértékben üldözték azokat, akik panaszukkal a Nemzetek Szövetségéhez fordultak.
Csoda-e, ha az agyonsanyargatott kisebbségek ezekután leszoknak arról, hogy az illetékes fórum előtt panaszt tegyenek? Hallgassuk meg, mit mond erre vonatkozólag a magyar kormány abban a beadványban, amelyet a kisebbségi eljárás ügyében 1929. évi április hó 12-én a Nemzetek Szövetségéhez intézett:
„Annak folytán, hogy a védelem hatálytalan maradt, a kisebbségek csalódása olyan mértéket öltött, hogy az utóbbi időben már teljesen lemondtak arról, hogy védelmük érdekében kérvényeket intézzenek a Nemzetek Szövetségéhez. Hallgatásuk valódi oka ez a kiábrándultság, nem pedig az, mintha helyzetük javult volna”.
Aki ebben a kérdésben a magyar kormány véleményét elfogultnak tartaná, olvassa el azt a memorandumot, amelyet a nemzeti kisebbségek hathatósabb védelme érdekében 1930. júliusának első napjaiban 61 angol képviselő intézett a kormányához. Ez a memorandum nyíltan megállapítja, hogy „a Nemzetek Szövetsége nem megfelelő védelmezője a kisebbségi jogoknak”.
Folytatjuk.
(Forrás: Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak!. Pesti Hírlap, Budapest, 1930. 29-31. old.)
I. Az I. világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet
III. Európa hálája Magyarország iránt
IV. Magyarország háborús felelőssége
V. Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle hódításnak is
VI. Magyarország és a nemzetiségek
VII. Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?
VIII. Trianoni „szabadság“ Közép-Európában
IX. Országhatár és történelmi jog
X. Trianon és a népek önrendelkezési joga.
XI. Trianon úgy a megmaradt, mint az elszakított részek gazdasági virágzását tönkretette
XII. Miért kellett hát Trianont megcsinálni?
XIII. Kapzsi rosszindulat, tájékozatlanság és rosszhiszemű becsapás műve a trianoni szerződés
XIV. Mivel akarták a lelkiismeretüket megnyugtatni a trianoni békediktátum szerzői?
XV. A nemzeti kisebbségek védelme elméletben és gyakorlatban
